Kialakult közöttünk egy nyelv, amihez nem kellettek szavak. Pontosan tudta, mikor indulunk az állatokat etetni, mikor van itt az ideje a kerítések ellenőrzésének, és mikor jön el az a pillanat a nap végén, amikor egyszerűen csak leülünk a verandára, és nézzük az eget. A kecskékkel való kapcsolata különösen mulatságos volt. Kezdetben Martha, a legidősebb kecske gyanakodva méregette, de Gideon sosem mutatott agressziót. Egyszerűen csak leült a karám szélére, és békésen figyelte őket. Egy idő után a kis Bess – aki mindig is a legbátrabb és legkíváncsibb volt – odament hozzá, és megszagolta az orrát. Gideon egy óvatos, lassú mozdulattal megnyalta a kecskegida homlokát. Attól a naptól kezdve Bess úgy követte Gideont, mint az árnyéka. Furcsa és gyönyörű család voltunk mi így együtt.
Azonban a természet sosem hagyja, hogy túlságosan elkényelmesedjünk. Mindig emlékeztet minket arra, hogy ki az úr.
Azon a nyáron, augusztus vége felé, a levegő napokig fojtogatóan nehéz volt. A madarak elcsendesedtek, és a rovarok zümmögése is alábbhagyott. A farm felett valami láthatatlan, feszült várakozás lebegett. Késő délután az égbolt nyugat felől hirtelen elsötétült. Nem egyszerű viharfelhők voltak ezek; tintakék és lila színben kavargó, haragos tömegek, amelyek szinte súrolták a fák tetejét. A szél feltámadt, először csak hűvös fuvallatként, majd egyre erősödő, üvöltő rohamokban.
– Baj lesz, Gideon – mondtam, miközben a viharlámpákat készítettem elő a pajtában. A kutya mellettem állt, füleit hátrahajtva, orrát a levegőbe emelve szimatolt. Érezte a nyomást, az ózon szagát.
Elkezdtem beterelni az állatokat. A tyúkok már maguktól behúzódtak, de a kecskék megijedtek a hirtelen jött sötétségtől és a távoli mennydörgéstől. Marthát és Abigailt sikerült beterelnem a biztonságos istállóba, de amikor becsuktam a kaput, észrevettem, hogy valaki hiányzik.
Bess nem volt ott.
A pánik jeges karként szorította össze a mellkasomat. Bess apró volt, és hajlamos a pánikra. A szél most már olyan erővel fújt, hogy majdnem levitte a kalapomat, és az első, jéghideg esőcseppek is megérkeztek, úgy csapódtak az arcomba, mint az apró kövek. – Bess! – kiáltottam, de a hangomat azonnal elnyelte a vihar zúgása.
Visszaindultam a ház felé, hogy felvegyem az esőkabátomat és hozzak egy erős zseblámpát. A térdem, amely az utóbbi években egyre többször fájt, most élesen belenyilallt minden lépésnél. Öreg ember voltam egy dühöngő viharban, és tudtam, hogy az erdő szélén, ahol a bozótos kezdődik, semmi esélyem nem lesz megtalálni egy rémült kis állatot, mielőtt az eső sártengerré változtat mindent.
Amikor beléptem a házba, Gideon ott állt az ajtóban. Nem feküdt le a kandalló elé, ahogy viharok idején szokott. Egyenesen állt, a szemei tágra nyíltak, és feszülten nézett rám. – Bess kint maradt, fiam – mondtam neki, a hangom remegett a kimerültségtől és a félelemtől.
Gideon nem hezitált. Nem volt benne az a régi félelem, az a rettegés a hidegtől és a nedvességtől, ami majdnem az életébe került. Keresztüllépett a küszöbön, ki a szakadó, jéghideg esőbe, és eltűnt a sötétségben.
– Gideon, ne! – kiáltottam utána, hirtelen sokkal jobban féltve őt, mint a kecskét. Eszembe jutottak Dr. Keller szavai az ízületeiről, arról, hogy soha többé nem szabadna megfáznia. De a kutya már nem volt ott.
Felvettem a kabátomat, megfogtam a lámpát, és utána indultam. A sár csúszott a csizmám alatt, a fák ágai vadul csapkodtak a szélben. Hívtam a nevét, hívtam Besst, de a vihar mindent túlharsogott. Fél órán át botorkáltam a sötétben, teljesen átázva, a szívem a torkomban dobogott. A tehetetlenség érzése fojtogatott. Én, aki megmentettem ezt a kutyát, most elküldtem a viharba?
És akkor, a villámlás kísérteties fényében megláttam valamit mozogni a kerítés túlsó végénél, a legvastagabb szederbokrok közelében. A lámpa fényét oda irányítottam.
Gideon volt az. De nem egyedül. Ott állt, csuromvizesen, a bundája a testére tapadt, de a testtartása sziklaszilárd volt. Mögötte, a testéhez préselődve ott reszketett a kis Bess. Gideon a testével védte a gidát a szél és az eső legrosszabb rohamaitól. Lassan, türelmesen terelte a ház felé, minden lépésnél megállva, ha Bess megijedt egy dörgéstől, finoman meglökve az orrával, hogy továbbmenjenek.
Amikor odaértem hozzájuk, a térdemre rogytam a sárban. Nem érdekelt az eső, nem érdekelt a hideg. Átöleltem a kutya vizes nyakát, és csak sírtam. – Jó fiú vagy – suttogtam a fülébe. – Te vagy a legbátrabb harcos, akit valaha ismertem.
Betereltük Besst az istállóba Martha és Abigail mellé, akik hangos mekegéssel fogadták. Aztán Gideonnal bementünk a házba. Bekapcsoltam az összes fűtőtestet, tüzet raktam a kandallóban, és három nagy, száraz törölközővel dörzsöltem a bundáját, amíg majdnem teljesen meg nem száradt. Aztán hoztam az én vastag, gyapjú takarómat az ágyamról, és betakartam vele. Lefeküdtem mellé a szőnyegre. Rám nézett, a szemeiben nem volt fáradtság, csak egy mély, ősi nyugalom. Ő nemcsak egy megmentett kutya volt többé. Ő a társam volt. A védelmezőm. A családom.
