Amikor a kezébe adták a mikrofont, a teremben olyan csend lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Zsófi a tömegre nézett, meglátta az édesanyját, Erzsi nénit, a tanárait, és a kis barátait az osztályból.

– Én… nagyon féltem – mondta a kislány őszintén, és a hangja tisztán csengve szállt a teremben. – Nagyon-nagyon féltem. De a tanító néni egyszer azt mondta az órán, hogy a félelem olyan, mint a sötétség: addig tart, amíg nem kapcsolsz fel egy lámpát. Én csak becsengettem egy ajtón. És ott volt a lámpa. Erzsi néni volt az, meg Béla bácsi, meg ti mindannyian. Köszönöm, hogy ha hazamegyek, most már tudom, hogy nem vagyok egyedül.

A tornateremben felállva tapsolt mindenki. Kemény tekintetű rendőrök törölték meg a szemük sarkát, a gyerekek ujjongtak, Anna pedig a tenyerébe temette az arcát a boldogságtól.

Epilógus: A házak, amik vigyáznak ránk

Hónapok teltek el, a tél lassan átadta a helyét a tavasznak, majd a meleg nyári délutánoknak.

A kisváros élete visszatért a rendes kerékvágásba, de valami mégis örökre megváltozott. A Virág utca és a környező negyedek lakói nem engedték el egymás kezét. A „Lépésről Lépésre Hálózat” hivatalos programmá vált: a város összes iskolájában bevezették a biztonságos útvonalak rendszerét.

Minden olyan ház kapujára, ahol megbízható felnőttek laktak, és ahová bármelyik bajba jutott gyermek bármikor becsöngethetett menedékért, egy apró, sárga napocskát ábrázoló kis táblát szegeztek fel.

Zsófi minden délután ugyanazon az ismerős utcán sétált hazafelé. A hátizsákja most is ott ugrált a hátán, a közeli pékségből most is édes fahéjillat áradt.

De amikor elhaladt a kerítések mellett, már nem nézett hátra a válla felett.

Tudta, hogy a fák mögött nem szörnyetegek lapulnak. Tudta, hogy a sárga napocskás táblák mögött ott ül Erzsi néni, aki éppen süteményt süt; ott ül Béla bácsi a rádióját hallgatva; ott dolgozik a pék, és ott járőrözik Balázs bácsi a rendőrautóval.

És magasan a kék égbolt felett, valahol a bárányfelhők és a láthatatlan csillagok között ott van az édesapja is, aki egyenruhát ugyan soha nem viselt a földön, de akinek a lánya a világ legbátrabb kis harcosává vált.

Zsófi mosolyogva fellépett a saját házuk verandájára, lenyomta a kilincset, és kinyitotta az ajtót:

– Anya, megjöttem! – kiáltotta boldogan, és a hangja betöltötte az egész, napfényben fürdő otthont.