Egy jómódú férfi lassan elveszítette a látását, amíg egy halk szavú kislány a parkban oda nem súgta neki: „Nem magától vakul meg – a felesége tesz valamit az ételébe.” Ezzel egy olyan titkos tervre derült fény, amellyel senki sem akart szembenézni.

– Hol voltál? – kérdezte, és szorosan, kontrollálóan, de nem vigasztalóan ölelte magához. – Aggódtam, és hogy vannak a szemeid?

Erőltette magát, hogy semleges maradjon az arca.

– Azt hiszem, ma egy kicsit jobb volt – mondta, és finoman ejtette ki a szavakat.

Marina teste egyetlen pillanatra megdermedt, egy olyan rövid szünetre, hogy bárki, aki nem figyelt teljes idegrendszerével, könnyen elmulaszthatta volna, majd visszasimulva melegbe öltözött.

– Ez csodálatos – mondta, bár a vidámsága begyakoroltnak tűnt –, de ne reménykedj, az orvos azt mondta, hogy vannak hullámvölgyek.