A hűtőszekrény üres volt. Nem volt fűtés, és egy szék támasztotta ki nyitva a hátsó ajtót, mert a zár nem működött.

Marisol megmelegített egy konzerv levest, megterített, és leült.

Elena mindkét kezével fogta a kanalat.

– Nem emlékszem, mikor főzött nekem valaki utoljára.

– Akkor túl sok idő telt el.

Evés után Elena elővett egy kis bársonytokot. Benne egy zafírral kirakott aranygyűrű volt.

– Anyámé volt. Azt akarom, hogy elfogadja.

-Nem.

– Ez az egyetlen értékes holmim.

– Amit alkottam, az nem eladó. Tartsd meg.

Elena lesütötte a tekintetét.

– Több mint egy éve telt el azóta, hogy bárki is megkérdezte a nevemet.

Marisol megfogta a kezét.

– Nos, látom őt, Doña Elena.

Mielőtt elment, megígérte, hogy másnap visszatér.

Útközben eszébe jutott a gyógyszer. Még 40 perc volt hátra a gyógyszertár zárásáig, és már csak 12 pesója volt. Kétségbeesésében odament Teresához, a kis étterem tulajdonosához.

– Előleget kérek.

Teresa a vörös szemeire nézett, és kérdés nélkül átnyújtott neki 500 pesót.

Lucia aznap este bevette a gyógyszerét, anélkül, hogy tudta volna, milyen közel került ahhoz, hogy kifogyjon belőle.

A következő három hétben Marisol naponta látogatta Elenát. Ételt vitt neki, megjavította a mosogató csapját, és műanyaggal fedte le a betört ablakokat. Néhány délutánon Lucía is csatlakozott hozzá.

A lány és az idős asszony elválaszthatatlanok lettek. Elena megtanította hímezni, míg Lucía azt mondta neki, hogy egy napon orvos lesz, aki megtört szíveket gyógyít.

Elena apránként felfedte a történetét.

A férje, Arturo, kilenc évvel korábban halt meg. A temetés után veszekedett egyetlen fiával.

„Alejandro azt akarta, hogy Mexikóvárosban éljek vele” – mondta. „Azt mondtam neki, hogy csak az érdekli, hogy irányítsa az életemet. Azt válaszolta, hogy mindig is jobban szerettem az emlékeimet, mint az embereket.”

– És soha többé nem beszéltek?

–Másnap elment. Aztán elvesztettem a telefonomat, elköltöztem, és a leveleim visszajöttek. Azt hittem, elfeledkezett rólam.

Marisol észrevett egy fényképet a polcon. Amin Elena sokkal fiatalabb volt, és egy körülbelül ötéves fiút ölel.

130 kilométerrel arrébb Alejandro Valdés ugyanezen fénykép egy másolatát szemlélte.

45 évesen Mexikó egyik legnagyobb ingatlancégének tulajdonosa volt. Épületei, szállodái és egy milliárd pesóra becsült vagyona volt.

Emellett nyolc évig kereste az édesanyját.

Nyomozókat fogadott fel, és közzétett egy jutalmat, amely 500 000 pesótól indult, és végül elérte a 10 milliót.

Alejandro eladta a régi családi házat, mert nem tudta üresen tartani. Az összes pénzt egy Elena nevére szóló vagyonkezelői alapba helyezte, de sosem találta meg, hogy magyarázatot adjon.

Minden este kinyitotta az íróasztala fiókját, ránézett a fényképre, és eszébe jutottak az utolsó szavai:

– Ha nem kérsz segítséget, akkor maradj magadnál.

Ez a mondat kísértette.

Egyik reggel az asszisztense kopogás nélkül lépett be.

– Valdés úr, ezt látnia kell.

A szupermarketből készült videó megjelent a képernyőn. Egy foltozott kabátot viselő nőt megaláztak, miközben többen filmeztek.

Alejandro azonnal felismerte azokat a szemeket.

A kávésbögre kiesett a kezéből.

– Ő az anyám.

A videón ezután Marisol látható, ahogy letérdel, összegyűjti az érméket, és fizet az ételért.

Már több mint 3 millió megtekintést gyűjtött össze.

Alejandro elővette a kabátját.

Derítsd ki, hol forgatták. Készítsd elő a helikoptert.

Ugyanazon a délutánon egy fekete furgon állt meg Elena háza előtt.

Marisol a konyhában húslevest készített. Lucía és Elena nevetve próbáltak kihímezni egy ferde virágot.

Aztán valaki kopogott az ajtón.

Marisol kinyitotta az ajtót, és egy elegánsan öltözött férfit talált, sápadtan, könnyes szemmel.

A válla fölött hátranézett.

-Anya…

Elena arcáról eltűnt a mosoly.

A kezében tartott csésze a földre esett.

És mielőtt Marisol megkérdezhette volna, hogy ki az az idegen, Elena kimondott egy nevet, amelyet nyolc éve őrizgetett a szívében:

—Alejandro.

3. RÉSZ

Alejandro átment a szobán, és térdre esett előtte.

– Bocsáss meg, anya. Mindenhol kerestelek.

Elena mozdulatlan maradt. Lassan felemelte a kezét, és megérintette fia arcát, mintha meg akarná győződni arról, hogy nem álom-e.

– Azt hittem, nem akarsz látni.

– Azt hittem, gyűlölsz.

– Írtam neked.

– Soha semmit sem kaptam.

Alejandro az ölébe hajtotta a fejét, és sírni kezdett. Már nem úgy nézett ki, mint egy befolyásos üzletember, hanem mint a képen látható fiú, aki végre megtalálta a visszavezető utat.

Elena megölelte.

– Én is szörnyű dolgokat mondtam.

– Van időnk kijavítani.

Marisol megfogta Lucía kezét, és az ajtó felé indult, hogy magukra hagyja őket.

– Várjon, kérem – kérte Alejandro.

Felállt és ránézett.

– Te vagy a nő a videóban.

– Nem tudtam, hogy valaki felvételt készít.

„A videónak köszönhetően megtaláltam az anyámat. De amit utána tett, azt nem vették fel. Minden nap jött, etetett, és anélkül javította ki ezt a házat, hogy bármit is kérdezett volna.”

Marisol lesütötte a tekintetét.

– Bárki ugyanezt tette volna.

– Nem. Több tucat ember volt a szupermarketben, és csak te mozdultál.

Elena ezután mesélt neki Luciáról, a betegségéről, és arról a pénzről, amit Marisol ételre költött, annak ellenére, hogy gyógyszerként szüksége volt rá.

Alejandro a lányra nézett.

– Mennyibe kerül a műtét?