Az oltárhoz vezető út egyfajta emelkedő volt a sikoltozó fém és a rémült emberiség purisztóján keresztül. A padló olyan meredek volt, hogy előre kellett húznom magam egyik üléstámlától a másikig, izmaim pedig a nagy G-vel járó manőverek kimerítő fizikai megterhelésére emlékeztek. Az utasok felém nyúltak, kezükkel a kabátomat kapargatták, mint a fuldokló matrózok az uszadékfába kapaszkodva, de én figyelmen kívül hagytam őket. Rekeszekbe rendezni a dolgokat. Ez volt a túlélés első szabálya, amit az akadémián tanítottak nekünk. Beskatulyázod a félelmet, beskatulyázod a szánalmat, és csak az aerodinamika és a tolóerő hideg, kemény logikája marad.

Sarah beütötte a vészhelyzeti felülíró kódot a megerősített pilótafülke ajtaján. Az sziszegve kinyílt, és én beléptem a válság idegközpontjába. Az érzékszervi támadás azonnali és erőszakos volt. A szűk hely egy stroboszkóppal megvilágított rémálom volt villogó piros figyelmeztető lámpákkal, automatizált szintetikus hangok szimfóniájával, amelyek ellentmondásos rémületeket kiabáltak. Terep, terep. Állj meg. Bedőlésszög. Hidraulikus hiba. A levegőben ózon, megégett elektromos vezetékek és az emberi rettegés éles, összetéveszthetetlen szaga terjengett. Jobbra az első tiszt a bilincsére görnyedt, egy csúnya vágás vérzett a homlokán, teljesen mozdulatlanul. Balra a kapitány ült, olyan erősen szorította a kormányoszlopot, hogy az ujjpercei vakfehérek voltak, egész teste remegett a pániktól.

Előreléptem, és a kapitányi ülés támlájába kapaszkodva próbáltam ellenállni a repülőgép heves rángatózásának. Fel kellett mérnem a parancsnokot, hogy lássam, tudok-e vele beszélni, vagy fizikailag kell-e eltávolítanom. Ahogy előrehajoltam, és a harsogó kürtök fölé kiabáltam, a férfi hátrakapta a fejét, készen arra, hogy ráüvöltsön bárkire, aki betört a menedékébe.

A szavak elakadtak a torkában. Az oxigén mintha azonnal elpárologna a zárt térből.

Richard Sterling volt az . A Nellis Légibázison „Viper”-nek hívták . Ő volt a század aranyifjúja, egy örökség pilóta, akinek felsőbbrendűségi komplexusa volt, amit csak a mélyen gyökerező, nőgyűlölő megvetése tudott felülmúlni mindenkivel szemben, aki nem illett bele a harcos szűk definíciójába. Összecsaptunk az eligazító termekben, a szimulátorokban, és a legkeserűbben, a levegőben. Minden egyes harci gyakorlat során szisztematikusan leromboltam az egóját, túlszárnyalva repülésben, manőverezésben és túljárva az eszén, amíg kénytelen nem volt áthelyezést kérni, hogy elkerülje a folyamatos, nyilvános megaláztatást, amiatt, hogy egy nő ismételten legyőzi. Végül kiesett a vadászgép-programból, és egy kényelmes, rangos állást kapott széles törzsű repülőgépek pilótájaként egy nagy légitársaságnál, míg én harci bevetéseken vettem részt, amíg a lányom születése meg nem változtatta a pályámat.

Most pedig itt voltunk. Tíz évvel később, egy sebesült fémcsőben zuhantunk alá az égből.

Arca, amely már amúgy is sápadt volt a közelgő katasztrófától, undorítóan szürkévé változott. Közös történelmünk és a jelen közvetlen, zsigeri rettegése összetörte minden megmaradt törékeny nyugalmát. Szeme elkerekedett, a teljes horror és a mély, gyötrő szégyen koktélját tükrözve. Neki kellett volna lennie ennek a hajónak a kapitányának és parancsnokának, a tévedhetetlen kapitánynak. Ehelyett az univerzum a végső ellenségét küldte széthullása tanújaként.

– Te? – dadogta Richard elcsukló hangon, alig hallhatóan a haldokló repülőgép mechanikus sikítása felett. Tekintete az arcomról a kaotikus műszerfalra cikázott, és vissza, agya látszólag képtelen volt feldolgozni a jelenlétem lehetetlenségét. Pontosan úgy nézett ki, mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor levette a sisakját, miután ötödszörre is rögzítettem a rakétazárat a farkára – legyőzötten, kicsiként és mélységesen alkalmatlanul.

Nem üdvözöltem őket udvariasan. Nem volt időm udvariaskodásra vagy dicshimnuszra. Három másodperc alatt felmértem a műszerfalat. Az elsődleges és a másodlagos hidraulikus rendszer vérzett. Az elektronikus repülésirányító rendszer meghibásodott, ami miatt a hatalmas repülőgép lomha volt, minden bemenetet küszködve.

„Egy évtizedet töltöttél azzal, hogy megpróbáld kitörölni az emlékedet, hogy egy nő túljárt az eszeden, de itt vagyok én, az egyetlen, ami ezek között az utasok és a mélység között áll” – mondtam nyugodt hangon, szikeként hasítva át a kaotikus zajon, miközben átnyúltam és a markomba húztam a másodlagos irányítóoszlopot, és néztem, ahogy a kapitány nyugalma teljesen szertefoszlik.

Richard kezei hevesen remegni kezdtek az igáján. Az az ember, aki egyszer az ég „természetes rendjéről” tartott nekem előadást, pánikszerűen feloldódott. Teljesen elengedte a kormányt, felemelte a kezét, mintha egy fizikai ütést akarna elhárítani, hangja pedig nyöszörgő, legyőzött frekvenciára halkult.

– Elment a hidraulika, Vance – nyögte ki Richard, miközben végre könnyek szöktek a szemhéjára, teste hátraesett az ülésébe. – A támasztószerkezetek felmondják a szolgálatot. Nem tudom az orrát előrebillenteni. Mi… mi le fogunk zuhanni.

3. fejezet: A kutyaviadal

Minden végzetes zuhanásban van egy pillanat, amikor a fizika megadást követel, amikor a gép diktálja a halálod feltételeit. Richard elérte ezt a pillanatot, és elfogadta. Én visszautasítottam. Abban a pillanatban, hogy a kezei leengedték a bilincset, bevetettem magam az üres első tiszti ülésbe, félrelöktem az eszméletlen férfi lábait, és erőszakos hatékonysággal bekötöttem magam.

„Készen állok!” – ordítottam, megerősítve a pilótafülke feletti egyetemes uralmat. A bilincs hihetetlenül nehéz volt, mintha nedves betonba lenne ágyazva. Egy hidraulikus rásegítés nélküli kereskedelmi repülőgép nem repülőgép, hanem egy zuhanó épület. Az ellenállás brutális volt, a vállam szalagjai elszakadtak, miközben küzdöttem a szárnyak vízszintesbe állításáért.