Veszélyessé vált közöttük a közelség. Isabel tudta, hogy egy márki szórakoztathatja magát egy bábaasszony társaságában anélkül, hogy elveszítené a becsületét, míg ő mindent elveszíthet. Alejandro azonban soha nem tekintette őt puszta szórakozásnak. Tisztelte a munkáját, meghallgatta a véleményét, és minden kifogást megtalált, hogy elkísérje a körútjaira.

Aztán jött a láz.

Egy ötéves kisfiúval kezdődött, és gyorsan átterjedt a munkások otthonaira. Isabel négy napig alig pihent. Gyógyteákat készített, nedves ruhákkal csillapította a lázát, és éjszakára a betegekkel maradt.

Alejandro küldött neki ételt, amit elfelejtett megenni. A negyedik hajnalra Isabel befejezte a kis Nicolás Ortega gondozását, és az ágya mellé rogyott.

Alejandro a földön ülve találta, képtelen volt felkelni.

– Pihenek – mormolta a lány.

– Az emberek ágyban pihennek, nem a padlón.

– Még 3 házat kell meglátogatnom.

– Már elhoztam Dr. Barragánt Pueblából. Józan, jól keres, és retteg attól a gondolattól, hogy engedetlen lesz velem.

Alejandro letérdelt és megérintette a homlokát.

„Négy napig azt hittem, hogy a láz őt is elviszi” – vallotta be. „Még soha nem féltem ennyire.”

– Ez nem helyénvaló. Én az alkalmazottad vagyok.

– Akkor szörnyű botlást követünk el.

Útközben Izabella visszaemlékezett arra az első hajnalra, és megkérdezte tőle, hogy ki vitte el a csizmáját.

„Én” – vallotta be Alejandro. „Én vittem el az ágyáig. 90 másodpercig álltam ott, néztem, ahogy alszik, és rájöttem, hogy eltévedtem.”

– Számoltad a másodperceket?

–Tudnom kellett, mennyi időbe telik egy idegennek, hogy fenekestül felforgassa az életemet.

Isabel megfogta a kezét. Egyszerű gesztus volt, de egyikük sem tehetett úgy, mintha nem jelentene semmit.

Egy hónappal később Alejandro egy nagyszabású bállal ünnepelte a Los Laureles újranyitását. Isabel egy kézzel írott meghívót kapott tőle, valamint egy zöld selyemruhát, amely a márki édesanyjáé volt.

Amikor belépett a szobába, a beszélgetések elhaltak. A hölgyek megvetően néztek rá, és több úriember is úgy mosolygott, mintha a bába jelenléte is a szórakozás része lenne.

Alejandro anélkül, hogy bárkire is ránézett volna, átsétált a szobán.

– Azt hittem, nem jön.

– Ugyanezt gondoltam, amíg át nem léptem a küszöböt.

– Táncolj velem.

– Nem tudom, hogyan kell táncolni.

– Én sem tudtam, hogyan kell szerelmes lenni, mégis arra kényszerítettél, hogy megtanuljam.

Az egész környék előtt táncoltak. Isabel kétszer is megbotlott. Alejandro mindkétszer elkapta. Amikor a zene véget ért, kimentek a teraszra.

– Holnap azt fogják mondani, hogy megőrült – suttogta.

– Elvesztettem az eszemet, amikor egy csuromvizes nő arra utasított, hogy menjek előre, mielőtt meghal a székemen.

Megcsókolta a holdfényben.

Másnap reggel egy levél érkezett, ami boldogságukat félelemmé változtatta. Doña Catalina Villaseñor, egy befolyásos fővárosi család lánya írta alá. A levélben az állt, hogy Catalina és Alejandro szülei évekkel korábban elrendezték a házasságukat. Továbbá bejelentették, hogy ellátogat Los Laurelesbe, hogy kitűzze az eljegyzés időpontját.

Sándor tagadta, hogy elfogadta volna a paktumot.

– A szüleink úgy beszéltek rólunk, mintha földünk lenne, amit elcserélhetnek – magyarázta. Soha nem ígértem nekik semmit.

– De ő az ő világához tartozik.

– Az én világom ott van, ahol te vagy.

Catalina két héttel később érkezett meg édesanyja, Doña Leonor, három szobalány és több bőrönd kíséretében. Gyönyörű volt, elegáns, és tudta, hogyan kell minden szót precízen használni.

– Szóval te vagy az a vidéki kíváncsiság, ami szórakoztatja a márkit – mondta Isabelnek. – Élvezd, amíg tart. Az olyan férfiak, mint Alexander, beleszerethetnek egy szép arcba, de olyan nőkkel házasodnak, akik képesek megőrizni a származásukat.

Izabella a férfi tekintetét állta.

– Akkor majd ő dönti el, milyen ember akar lenni.

Leonora hercegnő vacsorát szervezett, hogy nyilvánosan bejelentse a családok közötti régi megállapodást. Sándor azt tervezte, hogy mindenki előtt elutasítja, de mielőtt megszólalhatott volna, Katalin felállt, és egy smaragdbrosst mutatott.

„Ez az ékszer Alejandro nagyanyjáé volt, és ma délután eltűnt. Miss Robles pénztárcájában találtuk.”

Egy szolgálólány letette Isabel kézitáskáját az asztalra. Benne volt a bross.

A vendégek morgolódni kezdtek. Doña Leonor kérte, hogy hívják be az őrséget.

Alexander Isabel és közéjük állt.

– Senki sem fog hozzányúlni.

– A bizonyíték a holmijai között volt – erősködött Doña Leonor. – Az a nő pénzért kereste meg önt.

Isabel érezte, ahogy megnyílik a talaj a lába alatt. Nem a börtöntől félt annyira, mint a szeretett férfi szemében tükröződő kétségtől.

De Alejandro nem a brossra nézett. Ránézett.

– Isabel olyan házakba is belépett, ahol több arany volt, mint amennyit egész életében el tudott volna költeni. Soha egyetlen fillért sem vitt el. A nevemet, a birtokomat és az életemet tettem ártatlansága zálogává.

Hirtelen Catalina felnyögött. Arca elsápadt, és egy vörös folt jelent meg a ruháján.

Izabella azonnal megértette.

– Terhes.

A csend teljes volt.

Doña Leonor megütötte a lányát.

– Fogd be a szád! Az a nő hazudik!

Catherine a földre rogyott. Isabel letérdelt mellé, pedig néhány másodperccel korábban a fiatal nő megpróbálta elpusztítani.

– Ha meg akarod menteni a gyereket, hozz forró vizet, tiszta ruhákat és a táskámat. Most azonnal.

Catalina a csuklójába kapaszkodott.

– Miért segítesz nekem?