elérje az ablakot.
„Miért nem mondtál erről semmit?” – kérdezte Mrs. Carter.
Margit alvó unokájára nézett.
„Attól féltem, hogy elveszik tőlem. Már elvesztette az anyját és az apját. Ha engem is elveszítene, akkor…”
teljesen egyedül.”
Mrs. Carter döbbent csendben bámult a nyitott ablakra. Abban a hitben érkeztek, hogy megmentenek egy gyereket egy kegyetlen nagymama karmai közül.
Ehelyett felfedezték, hogy a kimerült nő hónapokig aludt minden éjjel, hogy megmentse unokája életét.
Margaretet nem tartóztatták le. Ehelyett az iskola adománygyűjtést indított a család megsegítésére. Néhány napon belül elegendő pénzt gyűjtöttek össze. Biztonsági riasztókat szereltek fel az egész házban, az ablakokat biztosították, Lucas pedig egy speciális védőágyat kapott.
A fiú elkezdte megkapni a szükséges kezelést is.
Három hónappal később Mrs. Carter ismét észrevette a csuklóit. Ezúttal nem voltak rajtuk nyomok.
„Még mindig megköti a kezed a nagymamád?” – kérdezte gyengéden.
Lucas elmosolyodott.
„Nem. Most, amikor éjszaka felkelek, az ágyam riasztja a nagyit. De ő így is mellettem alszik.”
Azon a délutánon Margaret bejött az iskolába az unokájáért. Most először nem viselte a sötét kabátját, és már nem kerülte a többiek tekintetét.
Lucas odafutott hozzá, szorosan átkarolta, és büszkén kijelentette:
„Ő a nagymamám. Minden este ő mentett meg. Csak még nem értettem.”
