A férfi látta.
Az arca teljesen megváltozott.
Egy pillanatra azt hittem, elkapja a lányt és elszalad. De aztán kinyílt a bejárati ajtó, és két vásárló lépett be, elállva a kijáratot.
A férfi körülnézett.
Csapdába esett.
Anna suttogta:
„Tudja, hol van anyám.”
Felé fordultam.
„Mit mondtál?”
A szeme most könnybe lábadt.
„Elvitt az iskolából. Azt mondta, anya tartozik neki valamivel. Azt mondta, elvisz hozzá… de aztán idehozott.”
A férfi hirtelen az asztalra hajította a piros tálcát. Mindenfelé szétszóródott az étel.
Az emberek zihálva várták a találkozást.
Gyorsan hátrált, és megpróbált kijutni az oldalsó folyosón keresztül.
Utánamentem, de Anna megragadta a kabátomat.
„Kérlek, ne hagyj el engem.”
Megálltam.
Mert Lily üzenete visszajött hozzám.
Ne kérdezd, miért, csak védd meg.
Így hát Annánál maradtam.
A pénztáros kiordította, hogy úton vannak a rendőrök. A férfi a mosdó folyosója felé rohant, de két éttermi dolgozó elállta az útját, mielőtt elmenekülhetett volna.
Anna a kabátomba temette az arcát, és némán remegett.
Letérdeltem elé.
– Anna – mondtam halkan – , régóta ismertem az édesanyádat.
Újra ránézett az oroszlános tetoválásra.
– Azt mondta, meg fogsz menteni.
Nagyot nyeltem.
„Én is megkeresem őt.”
De aztán Anna előhúzott valamit a zsebéből.
Egy összehajtott papír.
A kezembe tette.
„Mielőtt engem elvitt, megíratta ezt anyával.”
Remegett a kezem, amikor kinyitottam.
Csak öt szó volt benne.
„Tud a lányról.”
Elállt a lélegzetem.
Mert Lily sosem mondta nekem, hogy van gyereke.
És amikor újra Anna arcára néztem, végre megláttam.
A szemei.
Lily szemei voltak.
De az arca…
Az arca olyan volt, mint az enyém.
