Magdalena maga készítette a lakomát, annak ellenére, hogy mindenki megpróbálta megakadályozni. Vakondot, carne asadát, babot, tortillát és frissen sült kenyeret szolgált fel.
Végül Santiago felemelte a csészéjét.
–Néhány hónappal ezelőtt Paso del Fríóba mentem, hogy találjak valakit, aki tud főzni. Észrevétlenül hoztam haza azt a nőt, aki megtanított minket élni.
A 30 férfi felemelte a poharát, és felkiáltott:
– Mama Magda jóvoltából!
Úgy nevetett, hogy nem fogta be a száját, nem halkította le a hangját, és nem próbált kisebbnek látszani.
Évekkel később Pino Negro iskolát, veteményeskertet és konyhát alapított, melynek éléskamrája elég nagy volt ahhoz, hogy bármelyik utazót ellásson. Egyetlen éhes embert sem küldtek el az asztaltól. Egy polcon, a liszteszsákok mellett Magdalena mindig tartott egy fél vekni kenyeret, vászonba csomagolva.
Nem tartottam meg, mert féltem, hogy megint megéhezem.
Megőrizte, hogy emlékezzen arra a nőre, aki azon a reggelen volt: kiközösítve, megalázva és hol aludnia, de mégis képes volt adni.
Egy bőrönddel, néhány érmével és egy szívvel érkezett, amelyet mások túl nagynak tartottak.
Végül kiderült, hogy pontosan akkora, hogy fel lehetne építeni egy olyan házat, ahol 30 elhagyott férfi, egy elfeledett öregember és egy magányos farmer felfedezi, hogy ők is megérdemlik, hogy valahova tartozzanak.
