Daniela felé rohant.
– Anya azt mondja, hogy egy nap orvos lehetek.
– Bármi lehetsz, amit igazsággal és erőfeszítéssel felépítesz.
Luz Alejandro kúriájára mutatott, ami a fák mögött látszott.
– Még mindig ott dolgozol?
Daniela elmosolyodott.
– Nem. Most olyan helyen dolgozom, ahol az ajtók arra vannak teremtve, hogy kinyíljanak.
Jacinta átnyújtott neki egy fonott kosarat, amelyre egy mondat volt hímezve:
„A bátorság mindig megtalálja a visszautat.”
Körülöttük több család osztotta meg az ételt, miközben a gyerekek félelem nélkül játszottak.
Alejandro a kertből figyelte a jelenetet. Elképzelte, hogy egy tökéletes életet épít fel egy elegáns nővel és egy makulátlan házzal.
Most már megértette, hogy egy gyönyörű ház semmit sem ér, ha az ajtajai arra szolgálnak, hogy elrejtsék egy kislány sírását.
Danielának nem volt vagyona, vezetékneve vagy befolyása.
Csak egyetlen együttérzése volt, ami erősebb volt a félelemnél.
Nem jutalmat várva segített Luznak.
Azért tette, mert egy kislánynak vízre, biztonságra és valakire volt szüksége, aki betartja az ígéretét, és visszatér.
A kúria, ami egykor elrejtette a zokogását, minden ajtaja tárva-nyitva állt.
És azon a reggelen, először, a lány nevetése töltötte be.
