A milliárdos arrogáns vigyora lassú, fájdalmas halált halt. Szája kissé nyitva volt, lehelete a drága skót whiskytől hirtelen keserű lett. Tekintete kétségbeesetten járt a hatalmas, rémült kapitány, aki egy kopott pulóveres nőnek tiszteleg, és az arcom hideg, hajthatatlan maszkja között. Uralkodásának illúziója milliónyi szaggatott darabra hullott szét, és az arcán megjelenő tiszta, hamisítatlan zavarodottság a derengő horror remekműve volt.

Nem viszonoztam a tisztelgést. Nem mozdítottam Maya súlyát a karjaimban. Egyszerűen csak bámultam Sterlingre, hagytam, hogy a kínzó csend addig tartson, amíg a kabinban uralkodó nyomás elviselhetetlenné nem vált. Mire végre megszólaltam, a halk, anyai mormogás teljesen eltűnt. A hangom a rekeszizmamból áradt, pontosan azt az érzelemmentes ritmust alkalmazva, amelyet akkor használtam, amikor dróntámadásokat rendeltem el az ellenséges kontinenseken található megerősített létesítmények ellen.

– Miller kapitány – jelentettem ki, miközben a szavak üllőként hullottak a puha szőnyegre. – Ez az ember most bántalmazta a lányomat.

4. fejezet: Az arrogancia letartóztatása

A szavak nemcsak a levegőben lógtak; becsapódtak.

Miller kapitány szeme, amely továbbra is tökéletesen előre szegeződött a tisztelgésbe, döbbenten tágra nyílt a kijelentésem hallatán. Aztán a döbbenetet azonnal elhamvasztotta egy erőszakos, védelmező düh. Az udvarias légitársasági alkalmazott eltűnt, helyét egy tapasztalt harci veterán vette át, aki egy felettes tisztet véd az ellenséges fenyegetéstől.

Leengedte a tisztelgést, és hatalmas testét egy lesújtó kobra sebességével fordította a kabin felé. „Biztonsági őrök, azonnal távolítsák el ezt a civilt!” – üvöltötte, a parancs visszhangzott a törzs ívelt mennyezetéről.

Mielőtt még a visszhang elhalhatott volna, a kabin árnyai életre keltek. A negyedik sorból két férfi, akik eddig nem tűntek többeknek, mint másnaposságot alvó fáradt üzletemberek, mozgásba lendültek. Nem álltak fel, hanem kiegyenesedtek. Szövetségi légi marsallőrök. Kétségtelenül felírták a nevemet a repülőgép névjegyzékére abban a pillanatban, hogy beszálltam, felismerve a második sorban álló rendkívül értékes eszközt. Vártak, figyeltek, és a kapitány parancsa volt az egyetlen felhatalmazás, amire szükségük volt ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol.

Pillanatnyi idő alatt leküzdötték Sterlinget. Nem kérték, hogy álljon fel. Nem olvasták fel neki a jogait. Gyakorlott, elsöprő mozgási erővel rontottak rá. Az egyik marsall megragadta Sterling bal vállát, a másik a jobb csuklóját, fájdalmasan a háta mögé csavarva a milliárdos karját, miközben arccal előre az üvegszálas válaszfalnak csapódtak – pontosan ugyanannak, amelyiknek Maya dőlt az előbb.

Sterling becsapódásának nehéz, émelyítő hangját azonnal követte a csuklója körül hevesen csapódó, erős acél cipzárak durva, fémes recsegése, mélyen belevágva a szabott bilincseibe.

„Megőrültetek?!” – sikította Sterling, a hang magas és lélegzetelállító volt, ahogy a tüdejéből kipréselte a levegőt. A válaszfalnak csapódott, drága öltönye ráncosra változott, arca veszélyes lilára változott. Ajkairól nyál repült, és a makulátlan szőnyegen landolt. „Tudjátok, ki vagyok?! Richard Sterling vagyok! Egymilliárd dolláros szerződésem van a Védelmi Minisztériummal! Golfozok a védelmi miniszterrel! Enyém lesz az összes állásotok! Elveszem a nyugdíjatokat, ti nyomorult ribancok!”

Szinte habzott a szája, a szeme vadul forgott, teljesen képtelen volt felfogni, hogy a vagyona jelenleg semmilyen taktikai előnyt nem jelentett számára.

Gyengéden felemeltem a kezem, Maya arcát mélyebben a nyakamba nyomtam, tenyeremmel eltakartam a fülét, hogy megvédjem Sterling trágársága elől. Lassan, megfontoltan léptem előre, belépve Sterling személyes terébe. A rendőrök leszorítva tartották, arca a falhoz nyomódott, de ő kicsavarta a nyakát, és gyilkos szándékkal meredt rám.

Odahajoltam, arcom centikre volt a fülétől. Rémisztő, jeges suttogássá halkítottam a hangomat, egy olyan hang, amely egy mesterlövész lézerirányzékának tisztaságával terjedt végig a halotti csend kabinján.

– Nincs már szerződésed a Védelmi Minisztériummal, Richard – leheltem, miközben néztem, ahogy a nyakában szabálytalanul lüktetnek az erek. – Mert én írtam alá. És ettől a perctől kezdve nemzetbiztonsági kockázatnak minősülsz.

A harci vágy azonnal elszállt belőle. A szavak egy idegméreg bénító erejével csaptak le rá. Az állkapcsa megereszkedett, és az őrült csapkodás abbamaradt, ernyedt, szánalmas súlyként hagyva őt a marsallok szorításában.

– Szedjék le a gépemről! – köpte ki Miller kapitány undorodva.

Miközben a rendőrbírók hátravonszolták a most már sírva, zihálva Sterlinget a hídon, bőrcipői pedig hasztalanul vonszolták a padlót, mint egy elkényeztetett gyerek hisztije, éles, rezgő zúgás szűrődött ki a farmerom zsebéből.

Előhúztam a nehéz, titkosított katonai telefont. A képernyőn egyetlen, szigorúan titkos szöveges üzenet világított, amely közvetlenül a Pentagon legmélyebb rétegeiből jött: Tábornok , Vörös kóddal jelzett helyzet van a bogotai nagykövetségen. Azonnal szükségünk van magára a levegőben.

5. fejezet: A rom építészete

A magasság egyedülálló perspektívát kínál a káoszra; az alatta lévő világ kétségbeesett kapkodását kicsinek és jelentéktelennek mutatja. 12 000 láb magasan, az Atlanti-óceán sötét, végtelen kiterjedése felett repülve, az eltérített katonai szállító repülőgép kabinja a mechanikus zümmögés és a halvány fény szentélye volt. A velem szemben ülő túlméretezett bőrfotelben Maya mélyen aludt, apró mellkasa békés ritmusban emelkedett és süllyedt. Az elmúlt két órát azzal töltöttem, hogy olvastam a történeteit, hangomat nyugtató altatódalra moduláltam, sikeresen meggyőzve arról, hogy a „hangos, rossz ember” örökre eltűnt, és a szörnyeket száműztem. Lesimítottam a takarót a vállára, a halálos katonai taktikust zökkenőmentesen elkülönítve, csak a vadul védelmező anyát hagyva maga után a csendes sötétben.