Két másodpercig az egész tér néma csendben ült.
Aztán mindenki tapsviharban tört ki.
Malik kissé tátott szájjal bámult rá.
Végül Walterhez lépett.
“Minden rendben…”
Hitetlenkedve nevetett.
„Hol tanultad ezt?”
Walter lehajolt, felvette a botját, és elmosolyodott.
„Jóval azelőtt, hogy megszülettél.”
A tömeg nevetett.
De ezúttal senki sem nevetett Walteren.
Kiderült, hogy évtizedekkel korábban Walter profi utcai táncos volt.
Fiatalemberként több városban is fellépett, versenyeken vett részt, később pedig fiatalabb táncosokat tanított.
Aztán megváltozott az élet.
Házasság.
Gyermekek.
Munka.
Számlák.
Felelősségek.
Walter abbahagyta a nyilvános fellépéseket.
De a táncot sosem hagyta abba teljesen.
Még idősebb korában is folytatta az egyszerű mozdulatok gyakorlását otthon, amikor csak a teste engedte.
A bot nem bizonyította, hogy elfelejtett táncolni.
Egyszerűen csak valamire volt szüksége most, hogy megkönnyítse a mindennapi sétákat.
Azon a délutánon Walternek esze ágában sem volt semmit sem bizonyítani.
Csak akkor hallotta a zenét, amikor áthaladt a téren, és akkor állt meg, mert eszébe juttatta, ki is volt valaha.
Malik lesütötte a szemét, szinte zavarban volt.
„Azt hittem, el fogsz esni.”
Walter elmosolyodott.
„És azt hittem, hogy azok a rózsaszín rövidnadrágok megakadályoznak majd a táncban.”
Az egész kör hangosan felnevetett.
Még Malik is.
Aztán Malik kinyújtotta a kezét.
Walter megrázta.
Malik tiszteletteljesen bólintott.
„Rossz ellenfelet választottam.”
Walter megigazította a szemüvegét.
Aztán adott neki egy végső választ:
„Soha ne ítélj el egy táncost, mielőtt elkezdődött a zene.”
És ugyanazok a fiatalok, akik elővették a telefonjukat, abban a reményben, hogy felvehetnek egy idős férfit, aki kínosan érzi magát…
végül felvette azt a pillanatot, amikor emlékeztette őket, hogy miért nem szabad összekeverni a tapasztalatot a gyengeséggel.❤️
