„Ó, Istenem…”
A szakács elmosolyodott.
„Emlékszel rám most már?”
A nő rámeredt.
„Dániel?”
Bólintott.
„Évekkel később tudtam meg, hogy soha nem maradt pénz a kártyámon. Magad fizetted az étkezéseimet.”
Az egész szoba néma volt.
Még az a nő is abbahagyta a mosolygást, aki anyámat gúnyolta.
Dániel mindenki felé fordult.
„A nő, akit épp most megaláztak a külseje miatt, az egyik oka annak, hogy szakács lettem.”
Anyám szeme megtelt könnyel.
– Csak egy gyerek voltál – suttogta.
– És úgy bántál velem, mintha fontos lennék – felelte.
Aztán a szomszédos asztalnál ülő nőre nézett.
„Ebben az étteremben egyetlen vendéget sem fognak a teste vagy az étele alapján megítélni. Főleg nem egy másik vendég által.”
A nő arca vörösre változott.
Daniel a konyha felé intett.
Egy pincér jött ki egy születésnapi tortával a kezében.
Rajta a következő szavak álltak:
Boldog születésnapot, Margit!
Anyám sírni kezdett.
Aztán Daniel átnyújtott neki egy kis kártyát.
Ez állt rajta:
Margaret asztala — Örökre fenntartva.
Elmagyarázta, hogy az étterem egyik legjobb asztala mostantól az ő nevét fogja viselni.
De volt még több is.
A következő hónaptól kezdve az étterme ingyenes iskolai étkezést finanszírozott a nehéz helyzetben lévő családok gyermekei számára.
A program neve Margaret Projekt lenne .
Anyám megrázta a fejét.
„Csak ebédet adtam neked.”
Dániel elmosolyodott.
„Nem. Méltóságot adtál egy éhes gyereknek.”
Pár perc múlva a szomszéd asztaltól ülő nő halkan odalépett hozzánk.
– Sajnálom – mondta. – Kegyetlenséget mondtam.
Anyám ránézett, és csak annyit felelt:
„Akkor győződj meg róla, hogy soha többé senki sem érzi magát ilyen kicsinek.”
Azon az estén anyám befejezte a vacsoráját.
Desszertet is evett.
És amikor kimentünk, rám nézett és elmosolyodott.
– Azt hittem, ma este újra elbújni akarok majd – mondta.
Ehelyett az autóhoz sétált, és olyan magasra emelte a fejét, amilyennek évek óta nem láttam.
