Öt évvel a vízesésnél történtek után Zoltán egy csendes, tavaszi délutánon egy gyönyörű, napfényes teraszon ült, amely egy nyugodt vizű, kristálytiszta tóra nézett. A víz felszíne tükörsima volt, nyoma sem volt benne annak a vad, pusztító erőnek, amelyet az a bizonyos vízesés képviselt. Egy fiatal nő, Anna, aki az alapítvány vezető terapeutájaként dolgozott, és az elmúlt években Zoltán legközelebbi bizalmasává, majd élettársává vált, csendben mellé lépett, és két csésze teát tett a kis asztalra.
– Hűvös van, nem fázol? – kérdezte Anna gyengéden, és egy puha takarót terített a férfi lábára.
Zoltán felnézett a nőre. Az ő érintésében nem volt kötelező szánalom, sem megvetés. Csak tiszta, őszinte szeretet. – Nem fázom – mosolyodott el a férfi, és megfogta Anna kezét. – Soha nem éreztem még magam ennyire élőnek.
Lenézett a tóra. Tudta, hogy valahol messze, egy hideg, szürke cellában egy nő és egy férfi a saját kapzsiságuk árát fizetik meg minden egyes nap, emésztve magukat a kudarcuk és az elszalasztott lehetőségek miatt. Ők azok, akik valójában a mélybe zuhantak, és soha többé nem tudtak felállni.
Zoltán viszont megjárta a szakadék szélét, belenézett a sötétségbe, de nem engedte, hogy elnyelje. A kerekesszék, a baleset, és Klára árulása csak a vihar volt, ami letépte róla a régi, hazug életét, hogy helyet csináljon valami igazibbnak. Vett egy mély lélegzetet a tiszta, tavaszi levegőből, megszorította Anna kezét, és némán hálát adott a sorsnak azért az egyetlen, dermesztően tiszta pillanatért a vízesés szélén, amikor ráébredt: az igazi zuhanás nem a testé, hanem a léleké, és ő úgy döntött, hogy repülni fog.
