Két másik gondozó követte őt mentőfelszereléssel. Gyorsan, de kergetőzés nélkül léptek Anna mellé. A nő még mindig a sokk hatása alatt volt; a végtagjai nem engedelmeskedtek. Tamás óvatosan a karjaiba vette, miközben a kollégái fedezték őket. Amikor kiértek a biztonsági zsilipen, és a nehéz acélajtó hangos csattanással bezáródott mögöttük, a tömeg odakint szó szerint felrobbant.
Az emberek tapsoltak, sírtak, és egymást ölelgették. A mentőautó szirénája már hallatszott a távolból. Annát egy hordágyra fektették az állatkert orvosi szobájában, amíg a mentősök megérkeztek. Tamás ott állt mellette, arcán az izzadság és a megkönnyebbülés keveredett.
– Szerencséje van, hölgyem – mondta a gondozó, miközben egy takarót terített Anna remegő testére. – Nem az esés miatt. Hanem azért, mert Szultán nem egy átlagos állat. De azt a kobrát… el sem tudom képzelni, hogyan jutott be a kifutóba. Ha az az oroszlán nem veszi észre, maga most nem lenne életben.
Anna lassan kinyitotta a szemét. A könnyek végre utat törtek maguknak, és csendben folytak le az arcán. – Ő… ő megvédett engem – suttogta, mintha maga is alig hinné el a szavakat. Tamás bólintott, és a tekintete a távolba, a kifutók felé révedt. – Szultánt kölyökkorában mentettük meg egy illegális cirkuszból. Emberektől kapott enni, emberek nevelték, mielőtt hozzánk került. Sosem felejtette el, hogy nem vagyunk mind ellenségek. De ilyet… ilyet még én sem láttam a huszonöt éves pályafutásom alatt.
A következő napokban a világ felrobbant. A látogatók által készített videók percek alatt elárasztották a közösségi médiát és a globális hírcsatornákat. A “Megmentő Oroszlán” címlapsztori lett minden nagyobb újságban és televíziós műsorban. A felvételeken tisztán látszott az a hátborzongató pillanat, amikor a kobra felágaskodik Anna háta mögött, és az a lenyűgöző, villámgyors erő, amivel Szultán közbelép.
Anna a kórházi ágyán fekve nézte végig a híradásokat. A térdét megműtötték az esés során elszenvedett szalagszakadás miatt, de a fizikai fájdalom eltörpült az elméjében kavargó gondolatok mellett. A kórház előtt újságírók tucatjai táboroztak le, interjúkat követelve a nőtől, aki “túlélte az oroszlánvermet”.
De Anna nem akart a hírnévben sütkérezni. Ahogy újra és újra visszanézte a videót, valami egészen mást is észrevett. Látta a tömeget. Látta a vakuk villogását. És látta Szultán testtartását a kobra megölése után. Az oroszlán, bár hősies volt, valójában egy kimerült, stresszes állatnak tűnt, aki egy mesterséges, szűk térben kénytelen élni, emberek ezreinek kíváncsi tekintetétől kísérve.
Egy héttel később, amikor Annát kiengedték a kórházból, az első útja nem haza vezetett. Mankókra támaszkodva, a barátai segítségével visszatért az állatkertbe.
Tamás, a főgondozó, a személyzeti bejáratnál várta. Az elmúlt napokban az állatkert igazgatósága hatalmas kampányt épített a történtekre. A jegyeladások megháromszorozódtak. Mindenki Szultánt akarta látni.
– Jó újra látni, Anna – mondta Tamás, de a hangjában nem volt igazi öröm. Fáradtnak és gondterheltnek tűnt. – Mi a baj, Tamás? – kérdezte a nő, miközben bicegve követte a férfit a színfalak mögötti, dolgozói területre. – Szultán rosszul van – sóhajtott a gondozó. – A médiaőrület, a folyamatos tömeg… a kifutója előtt egész nap ordibálnak, az üveget verik, hogy rávegyék egy újabb “hősies” mozdulatra. Az elmúlt három napban alig evett. Nem jön ki a barlangjából. A stressz tönkreteszi. Az igazgatóság pedig nem hajlandó lezárni a kifutót, mert dől a pénz.
Anna megállt. A szíve elszorult. Az az állat, aki megmentette az életét, most miatta, vagyis az őt övező figyelem miatt szenvedett. – Látnom kell őt – mondta határozottan.
Tamás bólintott, és elvezette a belső karantén területre, egy sötétebb, csendesebb folyosóra, ahová az oroszlánok éjszakára, vagy etetés idejére vonultak vissza. A nehéz rácsok mögött ott feküdt Szultán. Már nem az a fenséges, erőtől duzzadó király volt, akit Anna a kifutóban látott. A feje a mellső mancsain nyugodott, a szemei fénytelenül meredtek a semmibe. A sörénye is mintha veszített volna a fényéből.
Anna lassan, a mankóit félretéve a rácshoz sántikált. Leült a hideg betonra, és csendben, nagyon csendben várt. Percek teltek el. Aztán Szultán füle megrezzent. Lassan, nehézkesen felemelte a fejét, és az orrát a levegőbe emelve szimatolt. Felismerte az illatot. Felállt, és lassan a rácsokhoz sétált.
Anna nem húzódott hátra. Felemelte a kezét, és a tenyerét a hideg fémrudakra simította. Az oroszlán odadugta az orrát, és egy mély, vibráló doromboláshoz hasonló hangot hallatott, amely megrezegtette a levegőt a szűk folyosón.
– Sajnálom – suttogta Anna, miközben a könnyek ismét eleredtek az arcán. – Sajnálom, hogy ezt tettem veled. Nem érdemled ezt. Nem érdemled a ketrecet.
Abban a pillanatban, ott a hideg betonon ülve, Anna meghozott egy döntést. Nem fogja hagyni, hogy a megmentője egy üvegfal mögött, turistalátványosságként pusztuljon el.
Másnap reggel Anna behívta a város legnagyobb televíziós csatornájának riporterét a lakásába. Ez volt az első hivatalos exkluzív interjúja. Az egész ország a képernyőkre tapadt, várva a hősies mesét a csodálatos túlélésről.
De Anna nem azt a történetet mesélte el, amit hallani akartak.
