December közepén aztán lecsapott Greywoodra az évtized legdurvább hóvihara. A meteorológusok “fehér pokolként” emlegették, ami a hegyek felől zúdult le a völgybe, mindent maga alá temetve. Az utak percek alatt jégpáncéllá fagytak, a látótávolság pedig alig pár méterre csökkent. A rendőrség, a tűzoltóság és a mentők teljes készültségben voltak. Szünet nélkül dolgoztunk, árokba csúszott autókat húztunk ki, fagyoskodó sofőröket melegítettünk a járőrautókban.

Este nyolc óra lehetett, amikor a rádióm recsegni kezdett. A diszpécser hangja feszült volt, a szokásos hivatalos hangnemet felváltotta az őszinte aggodalom. – Minden egységnek a 9-es körzetben. Baleset történt a Ködös Fenyő-szurdok északi kijáratánál. Egy egyterű lecsúszott az útról és a fák közé zuhant. A szülők megsérültek, beszorultak. De van egy nagyobb baj… a nyolcéves kislányuk pánikba esett, és bemászott az erdőbe segítségért. Eltűnt a viharban. Ismétlem, egy nyolcéves kislány van kint a hóviharban.

A szívem egy pillanatra kihagyott egy ütemet. A szirénát és a villogót bekapcsolva tapostam a fékbe, majd egy éles kanyarral megfordultam az üres, hóval borított autópályán. A Ködös Fenyő-szurdok. Ugyanaz a hely.

Mire a helyszínre értem, a tűzoltók már ott voltak, feszítővágóval próbálták kiszabadítani a szülőket a roncsból. Az anya arca csupa vér volt, de a saját fájdalmával nem törődve csak egyetlen nevet kiabált a sötét, üvöltő fák felé: – Emma! Kérem, találják meg Emmát!

A kereső és mentő csapatok azonnal mozgósítottak, de a körülmények lehetetlenek voltak. A hó már térdig ért, a szél pedig minden nyomot, minden apró lábnyomot pillanatok alatt eltüntetett. Hőkamerákat és drónokat nem lehetett bevetni a sűrű hóesésben. Az idő ellenünk dolgozott. Egy nyolcéves gyerek ilyen mínuszokban legfeljebb egy-két órát bír ki odakint.

Bementem az erdő szélére, a zseblámpám fénye erőtlenül veszett el a kavargó pelyhek között. A tehetetlenség jeges markát éreztem a torkomon. És ekkor egy ismerős, régi teherautó fékezett le csikorogva a rendőrautók mögött. Samuel Carter szállt ki belőle, vastag téli kabátban. Amikor kinyitotta a hátsó ajtót, a lélegzetem is elállt. Houston ugrott le a hóra.

Odarohantam hozzájuk. – Samuel! Mit csinálsz itt? – kiabáltam a szélviharban. – Ő túl öreg ehhez! Ez öngyilkosság! Samuel rám nézett. Az arca megviselt volt, de a tekintete határozott. – Jake, nem tudtam otthon tartani. Amikor meghallotta a riasztást a rádióban… megérezte. Odament az ajtóhoz, és olyan hangon kezdett el nyüszíteni, amit két éve nem hallottam. Nem én hoztam ide. Ő kényszerített rá. Lenéztem Houstonra. A bundáját már belepte a hó, a lábai kissé remegtek a hidegtől, de amikor rám nézett, ugyanazt a rendíthetetlen, fókuszált erőt láttam benne, mint azon a bizonyos esős reggelen. Odalépett az összeroncsolódott autóhoz. Bepillantott a betört ablakon, megszagolt egy kis, rózsaszín, plüss nyulat, ami a hátsó ülésen hevert. Aztán felemelte a fejét, a levegőbe szimatolt, és elindult az erdő sötét, fenyegető gyomra felé.

– Vele megyek! – mondtam a mentésvezetőnek, aki épp le akarta állítani az “öreg kutyát”. – Ismerem ezt az állatot. Ha valaki megtalálja azt a kislányt, az ő lesz.

Hárman vágtunk neki az éjszakának: Samuel, én és Houston. A vihar könyörtelenül ostorozta az arcunkat. A fák ágai félelmetesen nyikorogtak a szélben, mintha ezer láthatatlan kéz próbálta volna visszatartani minket. Samuel nehezen bírta a tempót, a hóhólyagok a csizmájánál szinte megbénították, de ment előre. Houston azonban valami egészen emberfeletti átalakuláson ment keresztül. Az az öreg, ízületi gyulladással küzdő kutya, aki tegnap még alig tudott felkelni a kandalló elől, most úgy vágott át a hóbuckákon, mint egy jégtörő hajó. Az orra szinte a földet súrolta. Nem számított, hogy a szél eltüntette a nyomokat. Ő nem a havat követte. A levegőt olvasta, egy olyan láthatatlan térképet, amit csak ő értett.

Közel egy órája bolyongtunk a fagyos sötétségben. A kezem már nem érezte a zseblámpa markolatát. Samuel egy fának támaszkodott, zihálva. – Jake… nem fogjuk… – kezdte, de hirtelen megállt. Houston ugatott. Nem volt hangos ugatás, inkább egy tompa, de kétségbeesett, mélyről jövő vakkantás. Pár tíz méterrel előttünk egy hatalmas, kidőlt tölgyfa gyökérzete alkotott egy kis, természetes üreget. Houston odafutott, és vadul kaparni kezdte a havat a fa tövéből.

Odarohantam, térdre vetettem magam a fagyos földön, és a zseblámpával bevilágítottam az üregbe. Ott volt. Emma összehúzódva feküdt egy kis mélyedésben, a térdeit az állához húzva. A szemei csukva voltak, az arca ijesztően sápadt, majdnem kék. Alig lélegzett. A hipotermia már a végső stádiumba lépett. – Itt van! – üvöltöttem a rádióba. – Megvan! Szükségem van egy mentőcsapatra a pozíciómra, azonnal!

Próbáltam felemelni a kislányt, de Houston megelőzött. Betolta hatalmas, bozontos testét a szűk üregbe, közvetlenül a gyerek mellé. Kinyújtotta magát, és szó szerint rátekeredett Emmára. A sűrű, meleg bundájával próbálta átadni a saját testhőjét a megfagyott apró testnek. Elkezdte nyalogatni a kislány jéghideg arcát, a kezeit, ébresztgetni próbálta. Eszembe jutottak a megyei levéltárban olvasott régi akták. Ugyanezt tette két évvel ezelőtt azzal a kisfiúval. Ez volt a módszere. Ez volt a szíve.