Egyetlen kavics gurult le a peremről. Mark némán figyelte a zuhanását. Másodpercek teltek el, mire az apró kő tompa, alig hallható csobbanással a mélybe veszett.

– Úristen… – suttogta mögötte Frank, az ötvenéves vezető jegyvizsgáló. A férfi arca fehér volt, mint a hegycsúcsokat borító hó, kezében a rádiótelex remegett. – Mark… ha nem lépsz rá a vészfékre… mi most…

A mondat félbemaradt. Nem volt szükség szavakra. A nagysebességű expressz kétszáz kilométer per órás tempóval érkezett a beláthatatlan sziklakanyarba. A vonat fékútja még maximális vészfékezés mellett is több mint ezer méter volt. Ha Mark akár csak fél perccel később rántja meg a szelepkart, a háromszáz tonnás acélszörny a tehetetlenségi erőtől hajtva repült volna a szakadékba, magával rántva kilenc személykocsit, és a fedélzeten utazó több mint háromszáz embert.

Nem lett volna túlélő. Egyetlenegy sem.

– Frank – szólalt meg Mark, és a saját hangja idegennek, tompának tűnt a fülében. – Hívd a diszpécsert. Azonnal zárják le a pályát mindkét irányból. És… senki ne jöjjön ide előre. Ne engedd az utasokat a peremhez!

De már késő volt visszatartani őket. A hirtelen és drasztikus vészmegállás után az utasok – akik kezdetben dühösek és értetlenek voltak a kiesett kávék, a kiborult táskák és a zúzódások miatt – elkezdtek leszállni a vagonok lépcsőin. A hegyi levegőben az égett féktuskók maró, fojtogató szaga terjengett, a kerekek felől még mindig sűrű fehér füst szivárgott.

Egy fiatal anya, karjában egy kétévesforma kislánnyal, az elsők között lépett ki a zúzottkőre. Mögötte elegáns üzletemberek, hegymászók, nevetgélő tinédzserek és idős turisták áradtak ki a kocsikból. Ám ahogy közelebb értek a mozdonyhoz, és megpillantották a vezetőfülke vérrel pettyezett, pókhálósra zúzott szélvédőjét, a morajlás elhalkult.

Aztán meglátták a mélységet.

A csend, ami a tömegre telepedett, nem evilági volt. Egy idős úr térdre rogyott a sínek mellett, és a két kezébe temette az arcát. A fiatal anya a mellkasához szorította a gyermekét, és némán, hangtalanul potyogni kezdtek a könnyei. Senki sem kiabált, senki sem panaszkodott többé a késés miatt. Háromszáznegyvenkét ember állt a sziklaszirt peremén, és mindannyian megértették, hogy az életük csupán egyetlen másodpercen, egyetlen döntésen… és egy madár érthetetlen, őrült áldozatán múlt.

2. A pókhálós üveg rejtélye

Két órával később a hágót ellepték a mentőegységek, a szövetségi vasúti felügyelet (FRA) tisztviselői és a geológusok. Két helikopter körözött a kanyon felett, felmérve az éjszakai kőomlás méreteit. Az utasokat lassan, fegyelmezetten visszaterelték a vonatra, amelyet egy hátulról érkező segédmozdony segítségével óvatosan elkezdtek visszahúzni a legközelebbi hegyi állomásra.

Mark azonban nem ment velük. Ott ült egy sziklán a mozdony mellett, egy forró plédbe burkolózva, amelyet a mentősök adtak rá. A keze még mindig enyhén remegett.

– Maga Mark Vance mozdonyvezető? – lépett oda hozzá egy magas, szigorú tekintetű férfi sötétkék kabátban. A jelvénye szerint a Nemzeti Közlekedésbiztonsági Szervezet (NTSB) vezető kivizsgálója volt, mellette egy idős, ősz hajú nyomozó állt.

– Igen, én vagyok – bólintott Mark fáradtan.

– Henderson felügyelő – mutatkozott be a férfi. – Átnéztük a mozdony eseményrögzítőjét, a feketedobozt. A műszerek szerint 11 óra 42 perckor manuálisan aktiválta a vészféket, pontosan ezerkétszáz méterrel a szakadás előtt. A pálya geometriája és a sziklafal takarása miatt a leomlott szakaszt legkorábban négyszáz méterről lehetett volna szabad szemmel észrevenni. Ha a szokásos protokoll szerint vezet, a vonat lezuhant volna.

– Tudom – mondta Mark halkan.

– A diszpécserközpontnak adott rádiójelentésében azt mondta, hogy egy madár… egy fehérfejű rétisas kényszerítette megállásra. Vance úr, biztos benne, amit mond? A sajtó már most csodáról beszél, de nekünk hivatalos jelentést kell írnunk. Nem lehet, hogy meglátott egy laza követ, vagy egyszerűen megérzése volt?

Mark felállt a szikláról. Odavezette a két nyomozót a mozdony elejéhez.
Rámutatott a vastag, háromrétegű, golyóálló biztonsági szélvédőre.

A hatalmas üveglap közepén egyértelmű, körkörös törésminták látszottak – legalább negyven különböző becsapódási pont. De ami a legmegdöbbentőbb volt: a repedések mélyedéseiben apró, fehér pehelytollak tapadtak a vérnyomokhoz, és a mozdony jobb oldali ablaktörlőjének masszív acélkarja el volt görbülve, rajta mély, karmos karcolásokkal, mintha valami emberfeletti erővel kapaszkodott volna belé.

– Látja ezt? – kérdezte Mark, és a hangja megtelt fojtott feszültséggel. – Nem képzelődtem. Az a madár nem véletlenül repült ide. Nem tápláléknak nézte a szélvédőt. Leült oda, a szemembe nézett, és addig verte a fejét és a csőrét az üveghez, amíg meg nem állított. Tudta. Valahogy… a jó ég tudja, hogyan, de pontosan tudta, mi van a kanyar mögött.

Az idősebb nyomozó, aki eddig csendben állt, lassan felemelte a kezét, és megérintette a hideg, repedezett üveget.
– Harminc éve vizsgálok vasúti szerencsétlenségeket, fiam – szólalt meg halkan az ősz férfi. – Láttam már mindent: anyagfáradást, emberi mulasztást, szabotázst, szerencsétlen véletleneket. De ilyet… ilyet még a legendákban sem hallottam.

– És a pályamenti automata szenzorok? – kérdezte hirtelen Mark. – Miért nem jeleztek? Annak a szakasznak a sziklaomlás-érzékelő hálóval kellett volna védenie a pályát! Ha a szikla elszakítja a drótot, a fényjelző automatikusan vörösre vált!