Több ing alatt egy csomag visszaküldött levelet és egy foltos jegyzetfüzetet talált. Látta már ezeket a lapokat korábban, de némelyik kifakult a nedvességtől, és sosem tudta meg, kinek a kézírása volt.

Eusebio felismerte saját szavait.

Az első oldalon még mindig ez állt:

„Tomasért. Bárcsak ez a hivatás lehetővé tenné, hogy élj és segíts valaki máson.”

Az öregember a mellkasához szorította a jegyzetfüzetet.

– Mindig is azon tűnődtem, hogy vajon találtam volna-e családot.

Katalin átölelte.

– Megtalálta őt.

Mercedes csatlakozott hozzájuk. A gyerekek anélkül közeledtek, hogy teljesen megértették volna, de Lucía is átkarolta az idős asszony derekát.

Azon az estén addig beszélgettek Thomasról, amíg a gyertya el nem égett.

Felfedeztek gesztusokat, arckifejezéseket és apró szokásokat, amelyek Eusebiotól a fiúig, majd a fiútól abba a házba szálltak.

A kenyér ugyanolyan ízű volt, mert ugyanazokból a tanításokból született.

Ettől kezdve a gyerekek nagyszülőknek kezdték hívni őket.

De Catalina nem felejtette el a tettet, ami elvette az üzletüket.

A tanár segítségével felvette a kapcsolatot egy ügyvéddel a városban. Eusebio és Mercedes engedélyezték neki a dokumentumok áttekintését.

A nyomozás lassan haladt.

Az ügyvéd ellentmondást talált: a dokumentum szerint Eusebio személyesen jelent meg, hogy elismerje a tartozást egy olyan napon, amikor beteg volt, és egy másik városban lévő orvos házában szállt meg.

Voltak jegyzetek a látogatásról és tanúk is.

Eltérések mutatkoztak a hiteles aláírása és a dokumentumon szereplő között is.

A gyanú nem volt elég. Tanúvallomásokat kellett gyűjteni, másolatokat kérni, és várni kellett.

Amikor Leandro megkapta az idézést, megérkezett San Miguelbe.

Estefelé lépett be a pékségbe.

Mercedes mozdulatlanul hagyta az ujjai között a rózsafüzért.

– Azért jöttem, hogy hazavigyem – jelentette ki.

Eusebio hosszan nézte.

– Melyik ház?

Leandro kitért a kérdés elől.

Azt mondta, hogy az egész egy félreértés volt. Jobb szobát és pénzt ígért, ha visszavonják a követelést.

Aztán meglátta Katalint.

– Teletömted a fejüket hülyeségekkel.

Mercedes felállt.

Apró termetű nő volt, de a hangja nem remegett.

–Ez a nő ajtót nyitott nekünk. Te bezártad a miénket.

Leandro megpróbált közelebb lépni.

Hátrált egy lépést.

– Beszélni fog az ügyvédünkkel.

Most először ő volt az, aki anélkül távozott, hogy tudta volna, hová nézzen.

Hónapokkal később az átruházást érvénytelenítették. A partner, akit terhelő dokumentumokkal szembesítettek, beismerte, hogyan szervezték meg a tranzakciót. A vagyont vissza kell szolgáltatni, és mindkét fél ellen folytatódott a jogi eljárás.

Catalina felolvasta a határozatot a konyhában.

Mercedes a végéig hallgatott.

Aztán megkérdezte:

–Visszaszerezhetjük a pékséget anélkül, hogy visszaköltöznénk oda?

Katalin a könnyein keresztül mosolygott.

-Természetesen.

Eusebio a felesége keze után nyúlt.

Már döntöttek.

Kibérelték a helyiséget egy ismerős pékpárnak, egy ügyvéd által felülvizsgált szerződéssel. A bérleti díj lehetővé tette számukra, hogy önállóan éljenek, hozzájáruljanak a kiadásokhoz, és ne féljenek attól, hogy betegség miatt vissza kell térniük az útra.

San Miguelben folytatták a tanítást.

Catalina vette át a pékség irányítását. Gondosan lejegyezte a recepteket, és eltette a régi jegyzetfüzetet Tomás leveleivel együtt.

Egy októberi délutánon ismét hevesen esett az eső.

Öten vacsoráztak, amikor Lucia megkérdezte:

– Nagyapa, tudtad, hogy ez a mi házunk, amikor eljöttél?

Eusébio megrázta a fejét.

– Csak azt tudtuk, hogy anyád nem akart minket kihagyni.

Andrés közelebb vitte a kenyérkosarat Mercedeshez.

Catalina körülnézett: a zsúfolt asztal, a falon lévő portré, az öregek cipői száradtak a tűz mellett.

Még mindig munka, számlák és nehéz napok álltak előtte.

De azon az éjszakán senki sem várta meg az eső elállását, hogy alhatna egy helyet.

Amikor Eusebio kért még egy darab kenyeret, Catalina átnyújtotta neki.

Mindenkinek jutott elég.