Ezékiel előbb szégyent érzett, mint haragot.

– A kilakoltatási végzést hatályon kívül helyezik.

– Tedd meg, mert igazságtalan, hogy nem veszel széket az asztalomnál.

-Én meg fogom tenni.

Leon hátulról köhögött.

Ezekiel fél lépést tett a hang irányába. Sara felemelte a kezét.

–Nem ő az, aki jobban érezné magát.

Ezékiel megállt.

-Tudom.

– Nem, még nem tudja. Sebastian meghalt, miközben várta a tőle kapott levelet.

Ezékiel arca elvesztette a színét.

Sara folytatta, most már nyersesség nélkül, és ez még jobban fájt.

Tizenegy napig beteg volt. Minden reggel megkérdezte, érkezett-e posta. Nem kért pénzt. Csak azt akarta tudni, hogy az apja még mindig gondol-e rá.

– Soha nem írtam.

– Tudom.

Ezékiel lehajtotta a fejét.

– Mit mondott, mielőtt meghalt?

Sara összeszorította az ajkait.

– Azt mondta, túl sok időt töltött azzal, hogy bebizonyítsa: tud élni nélküled. És hogy azt kívánja, bárcsak egyszer őt választanád a büszkeséged helyett.

Ezékiel anélkül távozott a házból, hogy bocsánatot kért volna. Megértette, hogy a szavak semmit sem érnek, ha csak azért mondja ki őket, hogy megnyugtassa a saját lelkiismeretét.

Egyenesen a városi rendőrőrsre ment.

Adela már ott volt.

Napokkal korábban érkezett Fresnillóba, hogy felgyorsítsa a kilakoltatást. Elegáns kabátot viselt és az ingatlankezelővel beszélgetett, amikor meglátta apját belépni.

– Atyám, milyen csodálatos, hogy…

-Nem.

Ezekiel letette a parancsot a parancsnok asztalára.

– Magyarázd el nekem az aláírásodat.

Adela elsápadt, de végül visszanyerte az önuralmát.

— Védd meg a családot.

– Egy gyerekről?

–Botrány volt. Sebastián úgy döntött, hogy elmegy. Az a nő nem a mi világunkba való.

Ezékiel ránézett, és a saját hangját hallotta évekkel ezelőttről.

– Leon Sebastian fia.

– Ez nem jelenti azt, hogy át kellene adnunk azt, amit generációk építettek fel.

– Átadtam a fiamat a büszkeségemnek. Te rendszerré változtattad ezt a büszkeséget.

Adela összeszorította az állkapcsát.

– Azt tettem, amit tanítottál.

– És én felelni fogok azért, mert tanítottam. De te felelni fogsz azért, mert leveleket rejtegettél, pénzt visszatartottál, és megfenyegettél egy özvegyet.

Ezequiel megfosztotta Adelát a helyi számlák feletti minden jogkörtől, és elrendelte a kilakoltatás felfüggesztését.

Aztán a szél megzörgette az ablakokat.

Egy rendőr kinyitotta az ajtót, és egy lövéssorozat hallatszott, ami fehér porral töltötte meg a padlót.

– Vihar közeledik a hegyekből. Az utak lent már lezárultak.

Ezequiel a kis kályhára gondolt, Leon köhögésére és a ház fölé hajló bádogtetőre.

Tamás megpróbálta megállítani.

– Don Ezequiel, nem fog megérkezni.

– Meg kell tennem.

Adéla közbelépett.

– Mindent kockáztatsz azokért, akik elhagyták ezt a családot?

Ezekiel olyan nyugalommal nézett rá, amilyet soha nem látott tőle.

–Sebastián a családomhoz tartozott. León is. Én voltam az, aki elhagyta őket.

Kiment a viharba.

A hó percek alatt eltakarta az utcákat. Ezekiel előrenyomult, falakba, oszlopokba és kerítésekbe kapaszkodva. Kétszer is elesett. Mire végre megtalálta a viskót, a teteje az egyik oldalra beomlott.

Kopogott az ajtón.

– Sára!

Rémültnek tűnt.

– Menj el! Ez összeomolhat!

Egy repedés hasította meg a levegőt.

A fősugár néhány centimétert ereszkedett le.

– kiáltotta Leon bentről.

Ezékiel fogott egy rozsdás ásót, bemászott az eresz alá, és elkezdte eltakarítani a havat.

– Mondd meg, hol akad el!

– Az északi sarokban!

A vizes hó kőnehéz volt. Vékony kesztyűi percek alatt átáztak. Az ásónyél belevágott a tenyerébe, de tovább ásott. Két bányász, akik a szomszédos tetőket ellenőrizték, előbukkant a hóviharból, és segítettek egy fa támasztékot helyezni a megereszkedett sarok alá.

– Ez egy darabig így lesz, de nem egész éjjel.

A férfiaknak tovább kellett menniük egy másik házhoz, ahol egy család kért segítséget.

Ezékiel maradt.

Sara kiment egy takaróval.

– Gyere be. Meg fog fagyni.

– Amikor a tető mozgása megszűnik.

Egy újabb ütés megrázta a szerkezetet.

Sara Leonra nézett, majd Ezekielre.

A gerenda ismét leereszkedett, és a rugóstag nyikorgott.

És ezúttal Ezékiel a vállát tette alá.

–Hozd ki a gyereket! Majd én fogom!

Sára mozdulatlan maradt, mert mindketten ugyanazt tudták: ha a gerenda leesik, Ezekiel csapdába esik alatta.

3. RÉSZ
Sara León felé futott.

Ezékiel az eresz alatt állt, és a vállával tolta a gerendát, miközben a szél az arcába csapott. A tartószerkezet nyikorgott. Valahányszor a fa megmozdult, azt hitte, hogy a tető beomlik.

Több mint egy óra telt el, mire a vihar alábbhagyott.

Amikor Sara visszajött, Ezekielt találta a támasztéknak támaszkodva, kezeivel mereven fonódva a fa köré.

—Don Ezequiel.

Nehezen nyitotta ki a szemét.

– Még a helyén van.

Sara besegítette.

A ház szegényes volt, de még állt.

Levette a meleg vízzel átitatott kesztyűket. Ujjainak bőre felszakadt és horzsolásos volt. Ezekiel azzal próbált viccelni, hogy rendetlenséget fog csinálni a padlón.

– Ez föld.

Most először suhant át egy apró mosoly az arcán.

Leon egy takaróba csavarva feküdt a tűzhely mellett. Néhány másodpercig Ezekielt figyelte.

– Fent tartottad a tetőt?

– Csak egy részét.

– Anya azt mondta, hogy nem ment el.

Ezékiel a gyermekre nézett.

-Nem.

Leon odalépett, és a láncra mutatott, ami Ezekiel mellényéből jött ki.

-Mi az?