– Mauricio évek óta kér, hogy tartsak ki.
– Szombaton megyek.
A találkozó a nappalimban volt.
Mariana egy vastag mappával érkezett. Don Ernesto beleegyezett, hogy jelen legyen, és megerősítse az épület felvételeinek eredetét. Roberto bácsi keresztbe tett karral ült a televízió előtt.
Teresa bosszúsan hagyta el a konyhát.
-Ez mit jelent?
– Ez azt jelenti, hogy ma véget ér.
Emiliano megjelent mögötte. Mauricio továbbra is a falnál állt.
Terézia beszélni kezdett.
– Roberto, ez a nő figyel minket, bűnözőként bánik velünk, semmit sem oszt meg velünk, pénzért megaláz minket…
Mariana, az ügyvéd, félbeszakította.
– Nem azért vagyunk itt, hogy érzésekről beszéljünk. Azért vagyunk itt, hogy dokumentált tényeket vizsgáljunk felül.
Csatlakoztatta a laptopot a tévéhez.
Az első videón Emiliano látható, ahogy feltöri az irodám ajtajának zárját. A másodikon látható, ahogy elmegy a hátizsákommal és a táskámmal. A harmadikon pedig, ahogy éjszaka közeledik az autómhoz.
Aztán jött a lobbitámadás: a rángatás, a lökdösődés, a hátam az üvegnek, és Teresa megütött az esernyővel.
Végre megláttuk az előző kora reggelt.
Teresa kézbesíti a ruháimat.
Emiliano megvágja őket.
A festék hullik a padlóra.
Másodpercekig senki sem szólt semmit.
Roberto bácsi felállt.
– Ezt annál a nőnél tették, aki menedéket adott nekik?
Emiliano megpróbálta megvédeni magát.
— A videók szerkeszthetők.
Don Ernesto megrázta a fejét.
– A parkoló és a hall képei közvetlenül az épület biztonsági rendszeréből származnak. Az eredeti fájlokat megőriztem.
Teresa lehuppant a karosszékbe.
– Az egész azért kezdődött, mert úgy bánt velünk, mint az idegenekkel.
– Nem – mondta Roberto bácsi –. Azért kezdődött, mert összekeverték a segítséget a joggal.
Mariana kinyitotta a mappát.
—Danielának oka van kártérítést követelni és megindítani a megfelelő jogi lépéseket. Mielőtt ezt megtenné, egyértelmű feltételek mellett kínál kiutat.
Három dokumentumot tett az asztalra.
– Először is: ma adják vissza a lakás eredeti tulajdoni lapjait.
Terézia összeszorította az ajkait.
– Csak a fiam kedvéért tartottam meg őket.
– Nem a fiadéi – felelte Mariana. – És Daniela már vissza is kérte őket.
Roberto bácsi ránézett.
– Hozd ide őket, Teresa!
Amióta megérkeztem a házamba, most először engedelmeskedett az anyósom vitatkozás nélkül.
Bement a szobájába, és egy barna borítékkal tért vissza.
Ott voltak a tetteim.
Elmentettem őket a mappámba.
Megkönnyebbülést éreztem, nem diadalt.
Marianna folytatta.
—Másodszor: a igazolható károkért járó tartozás elismerése. A kezdeti összeg száznyolcvanezer peso, fizetési ütemtervvel. Amennyiben Emiliano nem teljesíti a fizetési kötelezettségeit, Daniela fenntartja a jogot, hogy megfelelő jogi lépéseket tegyen.
Emiliano felkelt.
– Nincs nekem annyi pénzem!
„A pénz hiánya nem törli el a kárt” – válaszolta az ügyvéd.
Terézia odalépett a fiához.
– Ne írj alá semmit.
Roberto bácsi a tenyerével az asztalra csapott.
„Elég a védelmezéséből. Huszonnyolc éves. Ha képes zárakat feltörni, gumiabroncsokat felhasítani és ruhákat tönkretenni, akkor dolgozni is tud, hogy megfizessen azért, amit tett.”
Emiliano gyűlölettel nézett rám.
– Tényleg ezt fogod velem csinálni?
– Nem vágtam szét a kerekeimet. Nem törtem be az irodámba. Nem próbáltam meg eladni a számítógépemet. Csak abbahagytam a döntéseidért való fizetést.
Lesütötte a tekintetét, és aláírta.
Aztán fogtam a harmadik dokumentumot.
Mauriciónak szólt.
Odamentem ahol volt és átnyújtottam neki.
-Mi ez?
– A válóper megindítására irányuló kérelem.
Az arca elvesztette a színét.
– Daniela, az ilyesmit nem lehet egy nap alatt eldönteni.
– Nem ma döntöttem el. Minden alkalommal eldöntöttem, amikor arra kértél, hogy engedjek.
– Soha nem bántottalak.
„Igen, megbántottál, Mauricio. Nem te öntötted olajjal a holmijaimat, vagy rongáltad meg a kerekeimet. De láttad, ahogy betörnek a házamba, és mindig türelmet kértél tőlem. Amikor a bátyád összetörte a számítógépemet, te fizettél érte. Amikor eltűntek a papírjaim, tudtad, hogy anyádnál vannak, és hallgattál. Amikor megvertek, az első reakciód az volt, hogy megkérdezted, miért fajultak idáig a dolgok.”
A kezével eltakarta az arcát.
– Ők az anyukám és a bátyám.
– És én voltam a feleséged.
Senki sem szólt semmit.
„Sosem kértelek arra, hogy hagyd abba a szeretetüket. Azt kértem, hogy szabj határokat. Számodra az engem megvédeni annyit tett, mint elárulni őket. Így végül a házasságunkat is elárultad.”
Mauricio a dokumentumra nézett.
– Elmehetnénk terápiára.
– Talán menned kellene. Már tudom, mire van szükségem.
Terézia sírni kezdett.
– Miattam teszed tönkre a fiamat.
– Nem, Teresa. A házasságod nem azért ment tönkre, mert ideköltöztél. Azért ment tönkre, mert Mauricio mindent látott, és úgy döntött, könnyebb engem elhallgattatni, mint határokat szabni köztetek.
Roberto bácsi mély levegőt vett.
– Holnap velem jössz Tepatitlánba.
Terézia tiltakozni akart.
– Ez egyben Mauricio háza is.
Mauricio felnézett.
– Nem, anya. A lakás Danieláé.
Túl késő volt, de legalább elmondta az igazat.
Másnap reggelre a ház tele volt bőröndökkel.
Mielőtt elindult, Teresa megállt a hűtőszekrénynél.
– Soha nem gondoltam volna, hogy egy hűtőszekrény miatt lesz vége ennek.
– Nem egy hűtőszekrénnyel végződött. Már jóval korábban elkezdődött, amikor a türelmemet engedélynek hitted.
Roberto bácsi elvitte mindkettőjüket.
Mauricio még egy órát maradt. Elpakolta a ruhákat, iratokat és néhány könyvet.
„Tényleg nincs több, amit tehetnék?” – kérdezte.
