– Daniel, szegény, édes fiam – gügyögte Diane, és gyengéden megsimogatta az arcomat. El kellett fojtanom egy erőszakos, mindent elsöprő késztetést, hogy ott helyben a folyosón eltörjem a csuklóját. – Amint elmentek a vendégeim, jöttem. Hogy van a mi kis Noénk?

– Ő… ő verekszik – dadogtam, és hagytam, hogy a hangom mesterkélten tökélyre törjön. – Az orvosok szerint súlyos fertőzés volt. Sarah… most vesztette el az eszét, anya. Sikoltozott, az ajtókat kapargatta. Észre sem vette, mennyire beteg volt.

Chloe diadalmas, undorítóan önelégült pillantást váltott anyámmal.

– Megmondtam már, Daniel – sóhajtott Diane, és színlelt szánalommal csóválta a fejét. – Beteg. Ma beszéltem egy vezető pszichiáterrel. Úgy véli, hogy teljes szülés utáni pszichózison megy keresztül. Veszélyt jelent önmagára, és egyértelműen veszélyt Noah-ra is.

Eltakartam az arcomat a kezemmel, és erőltetetten kapkodtam a levegőt. „Mit tegyek? Nem tudom vezetni a céget, és közben állandóan őt nézni. Mindenemet elveszítem.”

– Nem veszítesz semmit, drágám. Hadd intézzem én – mondta Diane simán, és belelépett a csapdába.

Chloe előrelépett, és átnyújtotta nekem a vastag barna mappát. „Charles elkészített néhány sürgősségi papírmunkát” – csicseregte Chloe, próbálva segítőkésznek és ártatlannak tűnni. „Ez csak ideiglenes orvosi meghatalmazást ad anyának Noah felett, és lehetővé teszi számára, hogy kezelje a gondozásához kapcsolódó vagyonkezelői költségeket, amíg Sarah… intézménybe kerül. Van egy magánorvosi csapatunk, akik ma este csendben elhozzák Sarah-t a házból, hogy elkerüljék a nyilvános botrányt.”

Anyám válla fölött láttam, ahogy Sarah bátyja, Marcus halkan kilép a lépcsőházból. Marcus nagy tiszteletnek örvendő traumatológus volt ebben a kórházban. Tíz perce egyetlen kódolt szót küldtem neki. Megállt, észrevétlenül beleolvadt a nyüzsgő ápolók hátterébe, tekintete mereven rám szegeződött. Alig észrevehetően bólintottam felé.

– Csak írd alá a hátsó lapot, Daniel – unszolta Diane, miközben átnyújtott nekem egy ezüst Montblanc tollat.

Átnéztem a dokumentumokat. Átfogóak és abszolútak voltak. Megfosztottak a pénzügyi hatalmamtól, és a birodalmam kulcsait átadták annak a nőnek, aki megpróbálta lefagyasztani a fiamat.

Elvettem a tollat. Remegett a kezem, tökéletesen játszottam a legyőzött férj szerepét. A papírhoz nyomtam a tollat, és gyorsan odafirkantottam az aláírásomat az alsó sorba.

Chloe nyíltan felemelte a telefonját, tisztán felvéve, ahogy aláírom a saját elferdült biztosítási kötvényét.

– Tessék – suttogtam, és visszaadtam a mappát. – Vidd el ma este. Vidd ki a házamból. Holnap hazaviszem Noah-t, miután kiengedték.

– A családodért teszed a helyes dolgot – mosolygott Diane, szeme undorító kapzsisággal csillogott. Biztonságosan eltette a mappát a dizájnertáskájába. – Ma este találkozunk a birtokon, Daniel. Kitakarítjuk a házat.

Megfordultak és elsétáltak, sarkukkal diadalmasan kopogva a linóleumon.

Amint becsukódott mögöttük a lift ajtaja, Marcus mellettem termett. Annyira összeszorult az állkapcsa, hogy azt hittem, széttörik.

„Megkaptad?” – kérdeztem tőle, miközben a gyengeség álarca mögé bújtam, a hangom pedig hideggé és élessé vált, mint a borotva.

– Készenlétben tartom a kórház jogi csapatát, a rendőrfőnököt és a vállalati jogászukat, Rachelt – morogta Marcus lángoló szemmel. – Noah-t 24 órás fegyveres biztonsági őrség őrzi. Senki sem mehet be vagy ki a szobájából.

Elővettem a telefonomat és tárcsáztam az ügyvédemet, Rachelt.

– Bedőltek a csalinak – mondtam a kagylóba. – Diane-nél van a hamisított meghatalmazás, és ma este 8-kor küldi a hamis orvosi csapatát a birtokra.

– Értem – felelte Rachel éles, magabiztos hangon. – A csapda készen van. Találkozunk a házban, Daniel. Vegyél fel egy szép öltönyt. Kivégzést fogunk tartani.

5. fejezet: Az ultraibolya csapda

Este 7:45-kor a Sterling-birtokot teljes sötétség borította, leszámítva a hatalmas könyvtárban rakott lobogó, ropogó tüzet. Kint a decemberi hóvihar sebesült állatként üvöltött, jégdarabokat csapva a nehéz, bordázott ablakoknak. Bent az antik nagyapaóra nehéz, ritmikus véglegességgel ketyegett.

A kandallópárkánynál álltam, és egy pohár skót whiskyt kavargattam, amit eszem ágában sem volt meginni. A fafüst és a régi bőr illata töltötte be a szobát, elnyomva az általam állított csapda szagát.

A nehéz tölgyfa ajtók nyögve kitárultak. Diane és Chloe léptek be, lerázva drága dizájnerkabátjaikról a felgyülemlett havat. Kísérte őket Charles, a rafinált, túlfizetett ügyvédjük, akinek önelégült mosolya alig leplezte ragadozó természetét.

– Hol van? – kérdezte Diane, miközben körülnézett a félhomályos szobában, hangja visszhangzott a boltozatos mennyezetről. – A szállító csapat már beáll a kocsifelhajtóra. Azt várom, hogy ezt gyorsan és csendben intézzék, Daniel.

Pontosan a jelre nehéz, határozott léptek visszhangoztak a márvány előcsarnokban. Három sötétkék mentős egyenruhás férfi lépett be a könyvtárba. Vastag nyakúak és kemény tekintetűek voltak, nehéz bőr orvosi kötözőket és egy fecskendőkészletet tartalmazó acél dobozt cipelve. Kevésbé tűntek egészségügyi szakembereknek, inkább kartelltisztviselőknek.

– Mr. Sterling? – kérdezte a vezető férfi rekedtes vakkantással. – Sarah Sterling miatt vagyunk itt. A 8. szakaszban a pszichiátriai osztályon önkéntelenül is felfüggesztették az állapotát. Azt mondták, hogy esetleg harcias lehet.

– Nincs itt – mondtam hátborzongatóan nyugodt hangon, amely úgy hasított át a nehéz feszültségen, mint egy kés.

Diane összevonta a szemöldökét, és hirtelen előrelépett, smaragdzöld selyemruhája susogott. „Daniel, miféle gyerekes, szánalmas játékot űzöl? Ma délután aláírtad a meghatalmazást. Charles, mutasd meg neki.”