– Igazad van – mondta halkan. – Nem értek mindent. De azt igen, hogy üldöznek egy történetek, amiket valaki más írt rólad.

Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mire gondol, Mara fülhallgatója recsegett.

Figyelt, majd Noah-ra nézett. – Probléma.

A szó túl kicsinek tűnt a rákövetkező rettegéshez képest.

„Milyen probléma?” – kérdezte.

„Valaki levette Ms. Collins egyik bőröndjét a futószalagról, mielőtt a csapatunk odaért volna.”

Elállt a lélegzetem.

„Melyik?” – kérdeztem.

Mara tekintete a kezében tartott tabletre siklott. „Szürke, kemény tok. Rózsaszín szalag a fogantyún.”

A mappa.

A gyermekelhelyezési papírjaim, Lily születési anyakönyvi kivonata, a vészhelyzeti készpénzem, Ryan ügyvédjétől kinyomtatott e-mailek, a csuklómon lévő zúzódásokról készült fotók arról az estéről, amikor túl erősen megragadott, majd sírt, mert „rávettem, hogy azzá az emberré váljon”.

Az egészet.

Elmúlt.

A számra tapasztottam a kezem.

Noah arckifejezése megváltozott. Fáradt gyengédsége valami hidegebbé, élesebbé keményedett. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy ez nem csak egy kedves idegen, aki szalvétabábokat készít babáknak.

Ez Noah Whitman volt.

És valaki épp most dühítette fel.

„Zárold le a terminál hírfolyamát” – mondta Marának.

„Már kértem.”

„Nem kértem. Zárva.”

Mara bólintott egyszer, majd arrébb lépett, és gyorsan beszélt a telefonjába.

Rámeredtem. „Meg tudod csinálni?”

– Nem – mondta. – De akik szívességgel tartoznak nekem, igen.

Egy jelöletlen ajtó mögött elrejtett, privát váróterembe vezettek minket a repülőtér alsó szintjének közelében. Bézs falak, bőrfotelek, kávéfőző voltak, ablakok pedig nem. Lily ismét nyugtalankodni kezdett, elárasztották az idegen arcok és a remegő kezem.

Noah leguggolt elénk.

– Szabad? – kérdezte, és feltartotta a plüssnyulat.

Lily rápislogott.

Tüsszentésre bírta a nyulat.

Meredten bámult.

Újra tüsszenttette, hangosabban.

Egy vonakodó kuncogás tört fel belőle.

A bőröndre kellett volna gondolnom, Ryanre, meg arra a férfira fent, aki engem keresett. Ehelyett azt néztem, ahogy a lányom egy milliárdoson nevet, aki egy plüssnyuszival a kezében térdel a repülőtéri szőnyegen, és a képtelen gyengédség majdnem összetört.

Megszólalt a telefonom.

Klári néni.

Remegő ujjakkal válaszoltam. – Claire?

– Emily? – A hangja feszült volt. – Hol vagy?

„A repülőtéren. Miért?”

Szünet.

Aztán azt suttogta: „Ne gyere a lakásomhoz!”

Meghűlt bennem a vér. „Mi történt?”

„Egy férfi járt itt. Magas, sötét hajú, drága kabátos. Azt mondta, hogy Ryan ügyvédje. Tudta a címemet, tudta a járatod számát, tudta Lily nevét. Azt mondta, ha segítek neked elrejtőzni, vádat emelhetnek ellenem.”

Lehunytam a szemem.

Ryan nem személyesen jött.

Persze, hogy nem tette.

Ryan a tiszta kezeket részesítette előnyben.

„Mit mondtál neki?” – kérdeztem.

„Semmi. Esküszöm. Azt mondtam, nem hallottam felőled. De Emily, hagyott egy névjegykártyát. Aztán egy fekete autó parkolt le az utca túloldalán.”

Noé lassan felállt.

Mara pont akkor tért vissza, amikor Claire sírni kezdett.

– Sajnálom – mondta Claire. – Nagyon sajnálom, drágám. Félek.

– Semmi baj – hazudtam. – Zárd be az ajtót. Ne válaszolj senki helyett.

Letettem a telefont, mert ha egy másodperccel tovább hallgatnám a sírását, elveszíteném az utolsó szálat is, ami összetartott.

Noah-ra néztem. „Nincs hová mennem.”

Nem habozott.

„Igen, tudod.”

– Nem – ráztam a fejem. – Tudom, hogy néz ki ez. Szegény, elhagyatott nőt mentett meg egy gazdag férfi. Nem válhatok egy újabb dologgá, amiről az emberek suttognak körülötted.

Szája gyengén összeszorult, mintha a szavak valahol zúzódásos helyen landoltak volna.

– Már suttognak is – mondta. – Legyenek végre egyszer pontosak.

Mara megköszörülte a torkát. – Húsz percre innen van egy biztonságos lakhelyünk.

– Nincs kúria – vágtam rá azonnal.

A szavak még engem is megleptek.

Noah majdnem elmosolyodott. „Nem egy kastély. Egy szállodai lakosztály céges számlával. Külön szobák. Kamerák a folyosón. Biztonsági őrök lent. Vacsora előtt lesz saját zárad, saját telefonod és egy ügyvéded.”

„Egy ügyvéd?”

“Igen.”

„Nem engedhetem meg magamnak…”

„Nem kérdeztem.”

Ennek bosszantania kellett volna.

Idegesített engem.

De a bosszúság mögött olyan erős megkönnyebbülés lakozott, hogy gyűlöltem magam, amiért éreztem.

A repülőtérről jövet Chicago szürke eső- és acélcsíkokban húzódott el a sötétített ablakok előtt. Lily az autósülésében aludt, szempillái kerek arcán pihentek, mit sem sejtve arról, hogy újra felborult a világa.

Noah velem szemben ült, csendben, egyik kezével lazán szorongatta a telefonját.

Tanulmányoztam őt, amikor nem nézett oda.

A repülőn fáradtnak tűnt.

Most kísértettnek tűnt.

„Miért vettek fel téged az emberek?” – kérdeztem.

Felpillantott.

Egy pillanatra azt hittem, nem fog válaszolni.

Aztán kinézett az esőbe.

„Három évvel ezelőtt meghalt a feleségem.”

Kiment a levegő az autóból.

– Sajnálom – mondtam halkan.

„Caroline-nak hívták. Zseniális és makacs volt, és gyűlölt minden gazdagokkal teli szobát, amibe valaha is belépett.” A férfi mosolya fellobbant, majd eltűnt. „A bulvárlapok úgy döntöttek, hogy a gyász nem érdekes, hacsak nem tudják elcsúfítani. Azt mondták, én kergettem idáig. Aztán azt mondták, hogy megrendeztem. Aztán azt is mondták, hogy túl gyorsan léptem tovább, mert egy jótékonysági szervezet munkatársa megölelt egy adománygyűjtésen.”

„Ez szörnyű.”

– Ez üzlet – mondta, de keserűség nem volt benne. Csak kimerültség. – Ezen a héten van az évforduló. A kamerák évről évre rosszabbak.

Emlékeztem a kérésére a repülőn.

Tegyél úgy, mintha elaludtál volna a vállamon.