2. RÉSZ

Fernando egy iskolai naplót egy műveleti rendszerré alakított.

Feljegyezte a rádió menetrendjét, az alternatív útvonalakat, az üzemanyagszinteket és azokat a helyeket, ahol leparkolhat egy teherautót a jelzés megismétléséhez. Szétválasztotta a kannákat, hogy egy elzárt út ne tegye használhatatlanná a teljes készletet.

Alejandra először irritáltnak érezte magát.

– Évek óta végezzük ezt a szarvasmarha-leszállást.

-Tudom.

– Akkor miért változott meg a tervem?

– Nem változtattam a tervén. Előkészítettem egy másikat, arra az esetre, ha az első megszűnne létezni.

Az első komoly nézeteltérés akkor alakult ki, amikor egy vízpumpa meghibásodott.

Fernando azt javasolta, hogy hozzanak vizet egy közeli patakból, ezzel három óra utazást megspórolva. Alejandra inkább egy hét kilométerrel lejjebb található forráshoz terelte a szarvasmarhákat.

Időpocsékolásnak tartotta, de engedelmeskedett.

Érkezéskor megértette a döntést. A forrásnál a szarvasmarhák szétszóródhattak, ihattak anélkül, hogy lökdösődtek volna, és szilárd talajon pihenhettek. Három óra megtakarítása azt jelentette volna, hogy a következő napot fáradt és ideges állatokkal kellett volna kezdenie.

„Rossz problémát oldottam meg” – ismerte el Fernando.

– Melyiket oldottad meg?

– Ma délután. A holnapra gondoltál.

Azon az éjszakán borús ég alatt táboroztak. Míg a többiek aludtak, Alejandra két csésze kávét vitt a kocsihoz, ahonnan Fernando a rádiót hallgatta.

Centella néhány méterre pihent, mit sem törődve sem a motorokkal, sem az állatállománysal.

– Úgy tűnik, megtanult elsétálni – jegyezte meg Alejandra.

– Attól tartok, jobb civil, mint én.

Fernando bevallotta, hogy felnőtt élete során mindig valaki megmondta neki, hol kell lennie és mit kell tennie. A haditengerészetnél a szükség azt jelentette, hogy egy csapathoz tartozott. Nyugdíjba vonulása után a cégek a tapasztalata, a hírneve és az „ex-katona” jelző miatt vették fel, de senkit sem látszott érdekelni az egyenruha mögött álló férfi.

„Sosem tudtam, mit tegyek, ha nincs vészhelyzet” – mondta.

– Egy farmon mindig elromlik valami.

– Ez elég kényelmes.

Alejandra viccelődéssel akart válaszolni, de megértette a szavakban rejlő szomorúságot.

„Maradhatna át a télen” – javasolta. „Fejlesztenünk kell a rádiókat, dokumentálnunk kell az útvonalakat, és protokollokat kell készítenünk.”

Fernando ránézett.

– Ha erre semmi sem lenne szükség, akkor is arra kérnél, hogy maradjak?

Alejandra úgy érezte, hogy minden gyakorlatias válasza eltűnik.

–Ennek a ranchnak mindig kell valami.

-Tudom.

A csalódottság szinte észrevehetetlen volt a hangjában.

Másnap megérkezett egy fehér furgon egy mentőszolgálattól. Az igazgató, Ignacio Becerra egy korábbi kollégáján keresztül ismerte Fernandót.

Ignacio hetek óta kereste, hogy felajánlja neki egy új chihuahuai bázis operatív irányítását: havi 110 000 pesót, juttatásokat, lakhatást és saját felszerelést.

„Tedd be, amit ígértél, és gyere el hozzám” – mondta neki. „A pozíció még betöltetlen.”

Alejandra aznap este számolt. Másnap reggel állandó állásajánlatot adott Fernandónak, amely szállást és ellátást, autót és a ranch nyereségének egy részét tartalmazta.

Némán olvasta.

– Tényleg szükséged van egy teljes munkaidős emberre ehhez az egészhez?

– El kell végeznem a munkát.

– Nem ezt kérdeztem.

Alejandra keresztbe fonta a karját.

– Ez egy jó ajánlat.

–Túl jó. Kitalált egy pozíciót, mert nem tudja, hogyan kérjen meg, hogy maradjak anélkül, hogy felelősséget ruházna rám.

A kifejezés fájt neki, mert igaz volt.

– Nem tudom, hogyan kérjek meg valakit, hogy maradjon, ha nem tudok okot adni rá.

– Nem akarok csak egy újabb eszköz lenni, amit addig őriznek, amíg hasznos.

Fernando viszonozta az ajánlatot.

–Elvégzem a 6 napot. Aztán eldöntöm a jövőmet.

Az utolsó napon egy patak vízszintje megemelkedett, így a csapat kénytelen volt egy régi átkelőhelyet használni. Alejandra kis csoportokra osztotta a szarvasmarhákat.

Minden a helyén volt, mígnem egy áradat megijesztette az első szarvasmarhákat. Míg Alejandra megakadályozta a csorda visszavonulását, Fernando elvesztette a kapcsolatot Juliánnal, aki a folyó menti kaput őrizte.

– Alejandra nem válaszol.

Nem hagyhatta magára az állatokat.

A másik oldalról nézte.

—Ve.

Fernando megmutatta Centellának Julián egyik kesztyűjét.

-Keresés.

A kutya már nem tűnt visszahúzódó állatnak. Lehajtotta az orrát, végigsétált a parton, majd eltűnt a fűzfák között. Fernando követte egy olyan helyre, ahol a talaj felengedett.

Juliánt egy kavicsos úton találták meg. Zúzódások voltak rajta, de tudott járni. A földcsuszamlás egy árok túloldalán ragadta, a rádiója pedig a vízbe esett.

Fernando nem ment le a lejtőn. Biztonságos útvonalat keresett, és egy mellékúton keresztül tért vissza vele.

Mire megjelentek, Alejandra már átment az utolsó szarvasmarha-csoporthoz.

Nem volt ünneplés. Csak kimerültség, gyenge hóesés, és a tudat, hogy mindenki élve tért vissza, nyugalom töltött el.

Azon az estén Alejandra átadta Fernandónak a fizetségét.

– Köszönöm, hogy befejezted.

– Azt mondtam, hogy megteszem.

Másnap reggel 5:40-kor Alejandra az ablakból látta, hogy a poggyásza az ajtó mellett van.

Fernando teherautója újra működött.

Centella beült a hátsó ülésre.

És amióta megérkezett, most először nem volt olyan vészhelyzet Rancho El Encinóban, ami indokolttá tette volna a maradását.

3. RÉSZ

Alejandra szerződések, pénz és teendők listája nélkül távozott.

Fernando becsukta a teherautó ajtaját.

– Találkozni fogsz Ignacióval?

-Igen.

— Ez egy jó munka.

-Az.

– És biztosan kiváló lennél.

-Valószínűleg.