Aztán, 8:05-kor, Melissa megjelent az ajtóban.
Az egyik kezével a hasa alatt állt, a másikkal pedig az ajtófélfát szorongatta.
„Ennek véget kell vetni.”
Csend.
Linda letette a villáját.
Carol Melissára meredt.
Janice lassan kortyolt egyet a borból.
Hátratoltam a székemet és felálltam.
Egy pillanatra Melissa elégedettnek tűnt.
Odaléptem a tálalószekrényhez.
A krémszínű boríték a felső fiókban volt.
Kivettem.
– Igazad van – mondtam.
Átmentem a szobán, és felé nyújtottam.
„Későre jár.”
A borítékra nézett.
„Mi ez?”
„Valami, amit el kellene olvasnod.”
Elvette.
Folytattam.
„Neked és Danielnek valószínűleg el kellene kezdenetek pakolni.”
Daniel, aki mögötte állt, összevonta a szemöldökét.
“Mi?”
Melissa feltépte a borítékot.
Szeme végigvándorolt az oldalon.
Aztán vissza.
Aztán újra elolvasta.
„Mi ez?”
„Tudod, mi az.”
„Kiköltözési értesítés?”
“Igen.”
„Harminc napot adsz nekünk?”
“Igen.”
Egyszer nevetett.
Nem azért, mert bármi vicces lett volna.
„Nem mondhatod komolyan.”
„Az vagyok.”
Daniel megkerülte, és elvette az oldalt.
„Anya, gyerünk már.”
“Nem.”
„Még nincs másik helyünk.”
„Ezért van harminc napod harminc perc helyett.”
Melissa a barátaimra nézett.
„Ez hihetetlen.”
– Nem – mondta Janice halkan. – A szabálykönyv hihetetlen volt.
Ránéztem.
Felemelte mindkét kezét.
„Majd abbahagyom.”
Melissa visszafordult felém.
„Te hívtál meg minket ide.”
„Meghívtalak, hogy ideiglenesen aludj, amíg találsz egy másik helyet.”
„És most kidobod a terhes menyedet és unokádat?”
Erre a mondatra számítottam.
Még mindig fájt.
Nem azért, mert hittem benne.
Mert pontosan tudta, hová kell céloznia.
– Két felnőttet kérek, hogy keressenek maguknak lakást – mondtam. – Sophie-t minden nap szívesen látom az életemben.
„Ez azért van, mert némi alapvető tiszteletet kértem?”
„Ez azért van, mert összekeverted a nagylelkűségemet az megadással.”
Lehajította az újságot az étkezőasztalra.
„Ez a ház végül úgyis Danielé lesz.”
Olyan csend lett a szobában, hogy a konyhából csak a hűtőszekrény zümmögését hallottam.
Dániel ránézett.
“Méhfű.”
“Mi?”
Meredten bámult.
„Miért mondaná ezt?”
„Mert igaz.”
Leültem.
– Nem – mondtam.
Melissa rám nézett.
„Mit nem?”
„Nem, ez nem igaz.”
Az arca megváltozott, de csak kissé.
Láttam a számítást, mielőtt megláttam volna az aggodalmat.
„Miről beszélsz?”
„Daniel nem örökli ezt a házat.”
Éppoly megdöbbentnek tűnt, mint a nő.
“Mi?”
„Két hónapja frissítettem a vagyontervemet.”
Dániel leült a legközelebbi székre.
“Miért?”
Ránéztem a fiamra.
Nem Melissánál.
Rá.
„Mert úgy kezdtél el a tulajdonomról beszélni, mintha már elmentem volna.”
Összeráncolta a homlokát.
„Soha nem csináltam ilyet.”
„Többször is arra biztattál, hogy adjak el.”
„Mert ez a hely túl sok munkával jár.”
„Ön javasolta a tulajdonjog átruházását.”
„Ez vagyontervezés volt.”
„Kinek a birtokáról?”
Kinyitotta a száját.
Semmi sem jött ki.
Melissa gyorsabban felépült.
– És mi lesz a házzal?
„A halálom után eladom.”
„Kinek?”
„Annak, aki megveszi.”
„Mi történik a pénzzel?”
„Ez nem a te gondod.”
Rövid, humortalan nevetést hallatott.
„Blöffölsz.”
“Nem.”
„Soha nem tennél ilyet Daniellel.”
Találkoztam a tekintetével.
„Én ezt nem teszem Daniellel.”
Összefonta a karját.
– Akkor hívd fel az ügyvédedet.
„Nem kell.”
– Mert nincs ügyvéd?
Felvettem a telefonomat.
Thomas száma a kedvenceim közé tartozott, mivel Robert halála után annyi papírmunkát kellett intéznünk.
Megérintettem a kontaktját, és úgy tartottam a képernyőt, hogy láthassa a nevét.
„Akarja, hogy péntek este fél nyolckor zavarjam, vagy hétfő kényelmesebb lenne?”
Melissa a telefont bámulta.
Dániel lenézett a padlóra.
Eltettem.
Másodpercekig senki sem szólt semmit.
Aztán Melissa azt mondta: „Levegőre van szükségem.”
Megfordult, és kiment a konyhán keresztül.
A hátsó ajtó becsapódott.
Dániel lassan felállt.
„Anya.”
Vártam.
– Tényleg megváltoztattad a végrendeletedet?
“Igen.”
„Anélkül, hogy szóltál volna?”
Majdnem felnevettem.
„Daniel, mikor vált a végrendeletem családi találkozóvá?”
Összerezzent.
„Nem úgy értettem.”
„Remélem, nem.”
– Azt hiszed, arra várok, hogy meghalj?
„Azt hiszem, már nem is figyelsz oda, milyen gyakran beszélsz arról, hogy mi történik a tulajdonommal utána.”
Újra belesüppedt a székbe.
„Nem akartalak megbántani.”
„Ez nem jelenti azt, hogy nem tetted meg.”
Linda megérintette a kezem.
Dániel észrevette.
Tekintete a nőről Carolra, majd Janice-re vándorolt.
Azt hiszem, ez volt az első pillanat, amikor megértette, milyen furcsán néz ki az este a házasságán kívülről nézve.
Az anyja a saját asztalánál ült.
A legközelebbi barátai körülötte.
A felesége megpróbálja hazaküldeni őket.
Hivatalos közlemény a desszertes tányérok között.
Felvette.
„Harminc nap?”
“Igen.”
Bólintott egyszer.
Aztán követte Melissát kifelé.
A barátaim maradtak.
Természetesen megtették.
Talán egy teljes percig senki sem szólt semmit.
Aztán Janice a tortájáért nyúlt.
– Nos – mondta –, gondolom, senki sem akarja, hogy úgy tegyek, mintha nem ez volt a legjobb vacsora, amit hónapok óta ettem.
Nevettem.
Aztán sírtam.
Ez a két dolog akár hatvannyolc évesen is megtörténhet egymás után.
Linda odajött az asztalhoz és megölelt.
Carol felvette a jogi értesítést, és letörölt egy apró citrommázfoltot a sarokról.
„Biztos?” – kérdezte a lány.
“Igen.”
A nő bólintott.
„Akkor ne hagyd, hogy a bűntudat harminc napból három év legyen.”
Ez a mondat bennem maradt.
Másnap reggel Melissa csak majdnem tízkor jött le a földszintre.
A konyhában voltam és kávézgattam.
Szó nélkül belépett, kinyitotta a hűtőszekrényt, és belenézett.
Aztán becsukta az ajtót.
„Nem aludtam.”
Vártam.
