Megöleltem.

– Nem, szerelmem. Nem tettél semmi rosszat.

Abban a pillanatban megértettem, hogy a férjem inkább elveszítette a saját lánya szeretetét, mintsem beismerjen egy hazugságot.

Azonban még mindig nem jöttem rá, hogy mit csinál a pénzünkkel.

A körtefa titka

November végén elmentem abba az ingatlanügynökségbe, ahol Lorena dolgozott, hogy visszaszerezzem a lakásom kulcsait.

A bejáratnál találtam rá, amint telefonon beszél.

Nem látott engem.

– Igen, Mrs. Mercedes, minden a megbeszéltek szerint halad – mondta. A tárgyalás harmadikán, a közjegyzővel való találkozó pedig negyedikén lesz.

Megálltam egy kávépult mögött.

– Ricardo kifizeti a fennmaradó részt. A körtefa miatt ne aggódj. Senki sem fogja kivágni.

Borzongást éreztem.

A körtefa.

Emlékeztem Ricardo történetére, a beszélgetésre, amit kihallgattam, amikor Lorena fogadott minket a lakásán, és arra a bankjegyek közé rejtett üzenetre.

„A tárgyalás után azonnal adjon át mindent.”

Hirtelen a darabkák a helyükre kerültek.

Lorena letette a telefont és megfordult.

– Mariana! Éppen rád gondoltam.

Kinyújtottam a kezem.

– A kulcsaimat, kérem.

Átadta őket nekem.

– Még mindig haragszol rám?

– Nem azért jöttem, hogy erről beszéljek.

Elmentem, mielőtt még egy kérdést feltehettem volna.

Azon az estén a családi emlékek között kutattam.

Találtam egy régi fényképet, amit Ricardo apja mutatott nekünk évekkel ezelőtt.

Egy fehér házat ábrázolt kék ablakokkal és egy hatalmas fát a bejárat mellett.

A fénykép mögött egy Pátzcuaro közelében lévő város neve állt.

Emlékeztem, hogy Ricardo mesélte, hogy a szülei eladták azt a házat, amikor tinédzser volt.

Az apja öt évvel korábban halt meg.

Az anyja egy másik városban élt a nővérével, és alig tartotta velünk a kapcsolatot.

Ricardo soha nem akart visszatérni a faluba.

Legalábbis ezt hitette el velem.

Vasárnap busszal utaztunk Sofiával.

Miután megkérdeztünk több szomszédot, megtaláltuk a házat.

Még mindig fehér volt, bár a festék már kopott volt.

Az ablakok kékek maradtak.

És a kerítés mögött egy hatalmas körtefa nőtt.

Ágai csupaszok voltak a hidegtől.

Kopogtam a kapun.

Egy teljesen fehér hajú hölgy jelent meg, kendőbe burkolózva.

– Jó reggelt! Keres valakit?

– Ön Mercedes asszony?

-Igen.

– Szeretnék feltenni néhány kérdést ezzel a házzal kapcsolatban.

Az arckifejezése azonnal megváltozott.

– Már figyelmeztettek, hogy egy nő fog jönni, hogy bajt csináljon.

Mozdulatlanul maradtam.

– Ki mondta ezt neked?

– Lorena kisasszony. Elmagyarázta nekem, hogy egy féltékeny nő kitalál dolgokat a vevőről.

Megpróbálta bezárni a kaput.

De Zsófia, aki a kertet figyelte, a fára mutatott.

– Anya, nézd! Ez Esteban nagyapa körtefája!

A hölgy megállt.

– Mit mondtál, te lány?

– Apám azt mondja, hogy az apja ültette azt a fát, amikor ő megszületett. Azt mondja, a körték olyan édesek voltak, hogy a leve a könyökig folyt volna.

Az idős asszony lassan kinyitotta a kaput.

– Mi az apád neve?

—Ricardo.

A nő a mellkasára tette a kezét.

– Ricardo Hernández?

Zsófia bólintott.

Doña Mercedes leült egy padra az udvaron.

Könnyezni kezdett a szeme.

– Szóval te vagy a lánya.

– Igen. A nevem Sofia.

Az idős asszony értetlenül nézett rám.

– De azt mondta nekem, hogy nincsenek gyerekei.

Éreztem, hogy megáll a szívem.

– Mit mondott még neked?

A hölgy mély lélegzetet vett.

– Hogy özvegyember volt.

Néhány másodpercig egy szót sem tudtam kimondani.

A férjem hónapokig készült házat venni, miközben másoknak azt mondta, hogy a felesége meghalt, és soha nem volt lánya.

A ház, amit az áldozatunkból terveztem megvenni.

Doña Mercedes behívott minket.

Antik bútorok, családi fényképek és kellemes sült alma illat lengte be az otthonát.

Az asztalon egy doboz import csokoládé állt, piros szalaggal átkötve.

Azonnal felismertem a márkát.

Ugyanaz volt, amelyet a zab mögött rejtőzve láttam.

– Ricardo minden alkalommal hoz nekem ilyen csokoládékat, amikor jön – magyarázta Doña Mercedes –. Azt mondja, hogy az én koromban megérdemlem, hogy élvezzem az édes dolgokat.

Zsófia hátrébb lépett.

– Azok a csokoládék is mérgezőek?

Az idős asszony tágra nyitotta a szemét.

– Miért mondod ezt, drágám?

A lányom teljes ártatlansággal válaszolt:

–Apám azt mondja, hogy a cukor méreg. Ezért zárja el az összes édességet. Nem tudom megenni őket.

Doña Mercedes rám nézett.

Elmeséltem neki, mi történt az óvodában.

Meséltem neki a ruhásszekrényről, a perről, a családi kiadásokról, és arról a dobozról, amit Sofia sosem tudott odaadni.

A hölgy félbeszakítás nélkül végighallgatott.

Aztán kinyitott egy fiókot, és kivett belőle egy mappát.

– Mutatni akarok neked valamit.

Benne egy magánjellegű adásvételi szerződés volt, amelyet a két fél közjegyzőnél írt alá.

A ház megállapodott ára 530 000 peso volt.

Ricardo már átutalta az 50 ezret előlegként.

A fennmaradó 480 000-et december 4-én kellett volna kifizetnie.

Ugyanannyit, amennyit elrejtve találtam a konyhában.

„Azt mondta, hogy három éve spórol a munkájával” – magyarázta az idős asszony. „Még a pénzt is elhozta, hogy megmutassa. Itt, ezen az asztalon mesélte el.”

Éreztem, hogy összeszorul a torkom.

Három év.

Pontosan ennyi ideje erőltette ránk Ricardo azt az állítólagos egészséges életmódot.

Három év, ami alatt én fizettem Sofia bevásárlását, cipőjét, tandíját, sőt még a gyógyszereit is.