„Ha a gyerekeim megpróbálják visszaszerezni a műhelyt, miután látták, hogy pénzt termel, emlékezniük kell arra, hogy évekig megkérdezhették tőlem, mit jelentett nekem ez a hely.”

Marisol leült.

Hónapok óta be akarta bizonyítani, hogy képes beindítani a műhelyt. Most a kezében tartotta a bizonyítékot arra, hogy Don Ernesto előre látta a kapzsiságot, amit ez felébreszthet.

Másnap felkereste Lucía Ferrert, a Julián által ajánlott Dolores Hidalgóból származó polgári ügyvédet. Az ügyvédnő átnézte a temetés után aláírt átruházási okiratot, a közjegyző által hitelesített nyilatkozatot, a tanúk aláírásait, a gépek karbantartásáról szóló számlákat és azt a jegyzetfüzetet, amelybe Don Ernesto éveken át feljegyezte, hogy bizonyos szerszámokat és anyagokat a műhelybe szánnak.

„Arturo perelhet” – mondta Lucia. „Bárki pert indíthat. A győzelem már más kérdés.”

– Érvényes a dokumentum?

„Nagyon hasznos. Nem helyettesíti a hagyatéki eljárást, de egyértelmű és előzetes szándékot bizonyít. Ráadásul ő és Sebastián önként írták alá az átruházást. Ha most azt állítják, hogy megtévesztés történt, akkor meg kell magyarázniuk, miért bélyegezték meg a műhelyt hulladékként, amikor értéktelennek hitték.”

Marisol kifújta a levegőt.

– Nem akarom közzétenni Don Ernesto levelét.

–Nem kell ezt tenned. A védekezés nem jelenti azt, hogy megaláznod kell őket.

Ez a mondat mindennek az alaphangját adta meg.

Két nappal később Arturo ügyvédje felhívta. „Baráti” találkozót javasolt. Lucía írásban válaszolt, és csatolta a nyilatkozat hitelesített másolatát. Mellékelte Marisol befektetéseinek bizonyítékait, valamint Julián és Doña Elvira vallomásait is.

Arturo személyesen jelent meg a műhelyben a következő szombaton.

Egy új teherautóval érkezett, Sebastián kíséretében. Marisol egy diófa konzolt viaszolt. Mateo abbahagyta a munkát, amikor meglátta őket bejönni.

– Ügyvédek nélkül szeretnék beszélni – mondta Arturo.

– Ügyvédekkel kezdted.

Sebastian körülnézett. Tekintete elidőzött a lámpákon, a nagy asztalon, a szépen elrendezett szerszámokon és a Mexikóváros feliratú alkatrészeken. Úgy tűnt, egyszerre ismeri fel a helyet, és nem is ismeri fel.

Arturo elővett egy mappát.

—Visszafizethetjük a befektetett összeget, és további összeget is adhatunk.

Marisol hozzá sem nyúlt a mappához.

-Szóval így?

– Hogy visszaszerezzük a földet.

– És a műhely?

—A műhely az ingatlan része.

– Szóval el akartad venni tőlem.

Arturo összeszorította az állkapcsát.

– Ne ítéld meg ezt erkölcsileg. Mi az ő gyermekei vagyunk.

–Megtisztítottam a testét, amikor már nem bírta tovább. Megtanultam megérteni, amikor a szélütés eltorzította a szavait. Ott voltam, amikor hívott, majd azt mondta, hogy nem számít. Nem kell, hogy a lányodnak ismerj el. De soha többé ne használd ezt a szót úgy, mintha a vonzalma feletti tulajdonjog igazolása lenne.

Sebastian lesütötte a tekintetét.

Arturo néhány másodpercig várt a válasszal.

–Volt valami ellenünk kifogása?

Marisol megértette, hogy az ügyvédje beszélt neki arról a lapról.

-Igen.

– Látni akarom őt.

-Nem.

– Rólunk is beszél.

– Pontosan ezért nem fogom felhasználni a leleplezésükre. Csak akkor fogom használni, ha megpróbálják semmibe venni az akaratomat.

A temetés óta először Arturo nem kapott azonnali választ.

A vita nem kiabálással vagy rendőrjárőrözéssel ért véget. 11 nappal később ért véget, amikor a testvérek ügyvédje értesítette őket, hogy nem folytatják a keresetet. Mérlegelték a lehetőségeiket, a költségeket és a kockázatot, hogy nyilvánosan megvitassák apjuk végrendeletét.

Marisol nem ünnepelt. Megérkezett a műhelybe, eltette az értesítést egy mappába, és visszament dolgozni.

A Polanco projekt két nappal a tervezettnél korábban készült el. A parota fa asztal, a könyvespolc és a panelek gond nélkül beszerelésre kerültek.

A tulajdonos végigsimított a kezével az asztalon.

– Ez túl fog tartani minket.

– Ez az ötlet – felelte Marisol.

Renata még két ügyfelet talált ugyanabban az épületben. A fizetéssel Marisol elhagyta a panziót, és egy kis lakást bérelt három háztömbnyire a műhelytől. Kevesebb mint egy év alatt Taller Navarro négy befejezett projektet, egy várólistát és stabil munkát talált Mateónak.

Amikor Arturo és Sebastián eladták a házat, felajánlották Marisolnak a szomszédos telket. A nő konzultált Lucíával, 9%-kal lejjebb alkudta az árat, és saját tulajdonú tulajdonjogával megvette a házat. Aláírás közben Arturo motyogott:

– Apu meglepődne.

– Nem. Ez a különbség. Nem lenne az.

Két évvel a temetés után a rozsdás szerkezet még mindig látható volt. Marisol megerősítette a gerendákat, szellőzőnyílásokat szerelt fel, és a szomszédos telket raktárrá alakította át, de Don Ernesto szerszámostábláját az egyik falon megtartotta, minden sziluettet ceruzával jelölve. Egy dizájnmagazin „egy kézműves hagyomány örökösének” nevezte. Marisol nem javította ki a szót.

Egy szeptemberi délutánon hívást kapott Sebastiantól.

– Van neked állásod?

Röviden felnevetett.

– 6 hónapig.

– Nem. Úgy értem… egy munkát nekem.

Sebastián elmagyarázta, hogy évekkel ezelőtt Don Ernesto íróasztalt ígért neki, amikor még saját háza volt. Sötét fára, egyetlen fiókra jobb oldalon és széles asztallapra emlékezett.

– Még mindig lehetséges?

Marisol a szerszámospultra nézett.

Mondhatott volna nemet. Tökéletesen emlékezett Sebastian nevetésére, amikor elfogadta a viskót. Emlékezett a hallgatására, amikor Arturo azt mondta, hogy már eleget kapott azzal, hogy velük élt.

De arra is emlékezett, amikor Don Ernesto megjavított egy törött széket anélkül, hogy megkérdezte volna, ki törte el.

– Gyere el szombaton – mondta –. Megnézzük a méreteket és a fát.