–Tehát te vagy a tulajdonos. De ne próbálj meg bejutni, vagy zárat cserélni, amíg ők laknak. Először is hivatalosan felmondjuk a használatbavételi engedélyt, és követeljük, hogy hagyják el a helyiséget. Ha ezt megtagadják, jogi lépéseket teszünk.

– Anyukám már kicserélte a zárat.

– Jobb lenne számunkra, ha dokumentálnád.

Még aznap délután elmentem.

A dobozaim a folyosón hevertek egymásra halmozva: ruhák, Sofia játékai, cipők, könyvek.

Mindent felvettem.

Érintés.

Anyám belülről szólt.

– Pakold össze a holmidat és tűnj el.

– Lecserélted a zárat?

– Persze. Ez az én házam.

-Rendben van.

Nem vitatkoztam.

Ez volt az, ami a legjobban feldühítette.

Aztán alig nyitotta ki az ajtót.

– Mire készülsz?

Ránéztem.

– Semmi olyat, amit te magad nem írtál alá.

Az arckifejezése megváltozott.

Másnap Adrián beszerezte a tulajdoni lap hitelesített másolatát, és elkezdte a közjegyzői kérelmet elkészíteni.

De felmerült egy probléma.

Anyám telefonon kijelentette, hogy pert indít az adomány érvénytelenítése érdekében.

Azzal érvelt volna, hogy apám „soha nem értette, mit ír alá”.

És a közjegyző, aki öt évvel korábban végezte a műtétet, éppen most került kórházba szívprobléma miatt.

A régi archívum egy részét még nem digitalizálták.

„Ha az édesapád önként megerősíti egy másik közjegyző előtt, hogy tudott az ügyletről, és hogy szabadon írta alá, akkor elveszjük édesanyád legjobb érvelését” – magyarázta nekem Adrián. „Ha megtagadja, az sokkal lassabbá válhat.”

Az apám.

A férfi, aki egy szó nélkül kivitte az unokája babakocsiját a folyosóra.

Azon a szombaton egy barátom autószerelő műhelyében találtam rá Azcapotzalcóban.

Egy mappát cipelt.

Letettem egy asztalra.

Az emeleten öt évnyi gyógyszertári számlák sorakoztak.

Vérnyomás-, szív- és érrendszeri, valamint cukorbetegségre szedhető gyógyszerek.

Mindet én fizettem.

Alább a közjegyző által hitelesített beleegyezésének másolata volt látható.

Apám elkezdte átnézni a számlákat.

– Te fizetted mindezt?

-Igen.

– Anyád azt mondta, hogy elhagyja a panziót, és hogy ő vezeti azt.

– Soha nem mondtam el, mert nem akartam, hogy úgy érezd, bármivel is tartozol nekem.

Lehajtotta a fejét.

– Akkor miért mutatod meg most nekem?

Lélegzett.

– Mert nem akarom a köszönetedet. Azt akarom, hogy most az egyszer te törd meg a csendet.

Megmutattam neki az aláírását.

– Közjegyző előtt kell megerősítenie, hogy tudta, hogy a lakás az én nevemen van.

Nem válaszolt.

– Apa, azon a vasárnapon láttad, hogy anya hogyan dobta ki az unokád kaját. Láttad, hogyan rúgtak ki engem. Még a babakocsiját is te magad vitted ki.

A szeme megtelt valamivel, ami nem váltott könnybe.

– Az anyád el fog pusztítani engem.

– Ez kettőtök ügye. Csak arra kérlek, hogy mondd el az igazat.

Talán harminc másodperc telt el.

Aztán apám felállt.

Fogta a kabátját.

– Hol van a közjegyző?

Abban a pillanatban tudtam, hogy minden megváltozott.

De akkor még egyikünk sem tudta, meddig hajlandó elmenni anyám, hogy megakadályozza a ház visszaszerzését.

Mert amikor megtudta, mit írt alá apa, olyan hívást kezdeményezett, ami a családi veszekedést nyílt háborúvá változtatta.

3. RÉSZ

Apám mindent megerősített aznap reggel.

A roma negyed közjegyzője előtt kijelentette, hogy öt évvel ezelőtt önként részt vett a lakás adományozásában, teljes mértékben tisztában van annak következményeivel, és senki sem kényszerítette aláírásra.

Amikor befejeztük, a példányát a kabátjába tette.

–Laura…

-Igen?

– Jól van már Zsófia?

-Rendben van.

Bólintott.

Úgy tűnt, akar még valamit mondani.

Nem tehette.

Három nappal később elhagyta anyám házát.

Ideiglenesen testvéréhez, Ernestóhoz költözött Tlalnepantlába.

Csak egy üzenetet küldött nekem:

„El kell menekülnöm a kiabálás elől.”

Aznap este felhívott anyám.

– Tönkretetted a családodat.

-Nem.

– Apád miattad ment el!

–Apa azért ment el, mert úgy döntött, hogy elmegy.

– Teletömted a fejét hülyeségekkel.

– Csak azokat a dokumentumokat mutattam meg neki, amiket ő maga írt alá.

Aztán mondott valamit, amire még mindig emlékszem.

– Amikor visszakapod azt a házat, ha valaha is visszakapod, egyedül fogsz ott ülni, és rájössz, hogy falakat nyertél, és elvesztettél egy anyát.

Sofiára néztem.

Az egyik zokniját húzta magára, a másikat pedig elvesztette az ágy alatt, és aludt.

– Anya, azon a napon, amikor kidobtad az ételét, már eldöntötted, milyen nagymama szeretnél lenni. Nem én választottam ezt neked.

Letettem a telefont.

A hivatalos kérelem az ingatlan átadására néhány nappal később megérkezett.

Anyám elfogadta és visszautasította.

Aztán benyújtottuk a polgári pert.

Nem volt gyors.

Nem volt látványos.

Másnap nem érkezett járőr, hogy eltávolítsa őket.

Az igazi igazságszolgáltatás ritkán működik úgy, mint a filmekben.

Voltak írások.

Hitelesített másolatok.

Értesítések.

Meghallgatások.

Folyamatosan változó dátumok.

Díj.

Hetekig tartó várakozás.

Közben Sofiával elhagytuk a vendégházat, és kibéreltünk egy kis lakást Portalesben.

Csak egy hálószoba volt benne, de ahhoz külön fürdőszoba is tartozott.

Az első éjszaka Sofia egyik oldalról a másikra rohangált.

– Anya, senki sem használja itt a fürdőszobánkat!

Nevettem.

-Pontosan.

Több távmunkát is kaptam. Patricia egy másik kiadónak ajánlott, és elkezdtem éjszaka korrektúrázni a szövegeket.

Most először hagytam abba, hogy mindenkinek pénzt küldjek.

Továbbra is segítettem apámnak néhány gyógyszerrel.

Semmi más.

És ez elég volt ahhoz, hogy a vár elkezdjen omladozni.

Karla elmulasztotta a jelzáloghitelének első befizetését.