Soha nem akarta, hogy a fia azt gondolja felnőve, hogy annak az utazásnak bármi köze is van a történtekhez.
De nem volt több osztozható felelősség.
Csak egy történet, aminek elmesélése túl sokáig tartott.
Egy héttel később, amikor visszatértek Madridba, Álvaro nem vett első osztályú jegyet.
A 34A és a 34B kocsikat foglalta le.
Mercedes meglátta a bankjegyeket, és hangosan felnevetett.
– Fösvény leszel.
– Tanulok.
A visszaúton a térdén cipelt egy fényképet, amit Daniel és Rafael adtak neki búcsúzás előtt.
A két férfi megjelent a repülőgép előtt.
Dániel a tenyerében tartotta az ősi szárnyakat.
A hátuljára ezt írták:
„Mercedes: az ablak még mindig foglalt. Mindig.”
81. születésnapján Álvaro megkérdezte a nagymamáját, hogy mit szeretne ajándékba.
Mercedes nem kért ékszert.
Még egy drága kaját sem.
Nem egy másfajta utazás.
Csak annyit válaszolt:
—Március 14. 212-es járat.
Álvaro megnyitotta a légitársaság alkalmazását.
Még csak rá sem nézett az első osztályra.
Egyenesen a 34-es sort kereste.
Mert végre megértette, hogy a repülőgépen a legfontosabb ülés nem mindig a legszélesebb, a legdrágább, vagy az, amelyik a legjobb ételt szolgálja fel.
Néha egyszerűen csak az a hely, ahol valaki évekkel ezelőtt megígérte, hogy vár rád.
És ahol egy másik személy úgy döntött, hogy senkinek sem kell teljesen egyedül félnie.
