– Nem – mondtam gyengéden. – Mondd meg nekik, hogy elfoglalt vagyok az ünnepléssel.

Aztán elfordultam az üvegtől, és beléptem egy fiatal alapítókkal teli terembe, akik arra vártak, hogy megtanítsam nekik, hogyan védjék meg azt, ami az övék.

4. rész

Az olyan emberek, akik egész életükben a státuszukból és a felszínből éltek, nem adják fel könnyen, ha a túlélésükről van szó. Úgy kapaszkodnak a pénzbe és a befolyásba, mint egy fuldokló a mentőövhöz.

Miután Marcus elküldte őket a ValeCore halljából, azt hittem, megértették a csendemet. De a kétségbeesés mindig zajos. Két nappal később a PR-igazgatóm, Sarah, egy táblagéppel a kezében lépett be az irodámba. Az arca feszült volt.

– Ezt látnod kell, Ava – mondta, és elindított egy videót.

Bianca volt az. De nem a megszokott, gondosan beállított, tökéletes megvilágítású utazási vlogjában szerepelt. Smink nélkül, egy egyszerű szürke pulóverben ült a kamera előtt, a szemei vörösek voltak, mintha órákig sírt volna. A videó címe ez volt: „Az igazság a húgomról és a családomról – Hogyan tette tönkre a pénz a testvéremet.”

– Sziasztok – szipogta Bianca a képernyőn. – Sosem akartam családi ügyeket a nyilvánosság elé tárni, de… muszáj megvédenem a szüleimet. A húgom, Ava, aki mostanában a hírekben szerepel, teljesen elfordult tőlünk. A szüleink mindent megadtak neki. Támogatták a tanulmányait, szerető otthont biztosítottak neki… De amióta milliárdos lett, jéghideg emberré vált. Még a találkozót is megtagadta velünk az irodájában. Csak arra kérem Avát, hogy emlékezzen arra, kik szerették őt a pénz előtt.

Sarah megállította a videót. – Két óra alatt félmillió megtekintés. Letiltjuk? Kiadhatunk egy nyilatkozatot, perelhetünk rágalmazásért…

Hátradőltem a székemben, és néztem Bianca kimerevített, műkönnyes arcát. Egykor egy ilyen videó talán szorongással töltött volna el. Kislányként rettegtem attól, hogy “kellemetlenné” teszem a dolgokat. De már nem az a kislány voltam.

– Ne csinálj semmit, Sarah – mondtam nyugodtan. – Semmit? De a PR… – Az internet népe sokkal alaposabb és könyörtelenebb, mint bármelyik ügyvédi iroda – mosolyogtam halványan. – Hagyd, hogy a csend beszéljen. Megint.

Igazam lett. Nem kellett tizenkét óra, és a kommentelők, a fórumok és a tech-újságírók elvégezték a munkát. Valaki előásta Bianca öt évvel ezelőtti, már törölt videóit és posztjait. Olyan felvételeket, ahol a háttérben kigúnyolt engem. Olyan tweeteket, amelyekben „a család robotjának” nevezett, aki „sosem lesz képes normális emberi kapcsolatokra”. Valaki még a ballagásom napján készült reptéri pezsgőzős videóját is megtalálta, időbélyeggel ellátva, pont akkor, amikor én a színpadon álltam a három üres szék előtt.

A narratíva azonnal megfordult. A “szegény, elhagyott család” történetéből egy “toxikus, hírnévhajhász testvér kétségbeesett próbálkozása” lett. Biancát darabokra szedték a kommentekben. A videót negyvennyolc órán belül törölte, a csatornáját pedig privátra állította.

Anya és Bianca fegyvere eltört. De hátra volt még az apámé.

5. rész

Egy héttel Bianca nyilvános felsülése után egy vastag, hivatalos boríték érkezett a ValeCore jogi osztályára. Apám ügyvédje küldte. Tulajdonjogi igény és kompenzációs felszólítás.

Apám azt állította, hogy mivel tizenhat évesen, kiskorúként az ő házában, az ő áramát és az ő internetkapcsolatát használva kezdtem el írni a ValeCore alapalgoritmusát, őt “szülői és infrastrukturális hozzájárulás” címén a vállalat tizenöt százaléka illeti meg.

Marcus majdnem eldobta a kávéját, amikor elolvasta. – Tizenöt százalék? Ez az ember megőrült! Huszonkét milliárd dollárt ér a cég, ő meg internet-számlára hivatkozva követel belőle egy darabot? A vezető jogászom, Elena, fagyos arccal tette le az iratot. – Nevetséges. Bármelyik bíró kinevetné őket a teremből. Akarod, hogy írjak egy elutasító levelet, ami megsemmisíti ezt az ügyvédet?

– Nem – mondtam, miközben kinéztem az irodám üvegfalán a városra. – Ha levelet írunk, apám azt fogja hinni, hogy tárgyalni akarok. Hívjatok össze egy személyes találkozót. Ne itt, a mi épületünkben. Egy független, semleges tárgyalóban. Hadd higgye, hogy megijesztett.

A találkozóra egy belvárosi, hideg acél- és üvegépület ablaktalan tárgyalójában került sor. Amikor Marcusszal és Elenával beléptünk, apám, anyám és egy olcsó öltönyt viselő, izzadó ügyvéd már ott ültek az asztalnál. Apám felállt, és megpróbált egy olyan atyai mosolyt erőltetni az arcára, amilyet még sosem láttam tőle. – Ava, kincsem. Olyan jó látni téged.

Nem fogadtam el a kinyújtott kezét. Kihúztam egy széket, és leültem velük szemben. – Maradjunk az üzletnél, Richard – mondtam. A keresztneve úgy vágott a levegőbe, mint egy ostorcsapás. Anya összerezzent. – Ava, kérlek, ne legyél ilyen tiszteletlen az apáddal… – Mrs. Monroe – szólt közbe Elena, jéghideg profizmussal. – Mi egy jogi felszólítás miatt vagyunk itt. Kérem, szorítkozzunk a tényekre.

Apám ügyvédje megköszörülte a torkát, és előhúzott egy papírt. – Nos, ahogy a dokumentumban is áll, Mr. Monroe úgy véli, hogy a ValeCore Systems korai fejlesztési szakaszában jelentős infrastrukturális és anyagi támogatást nyújtott a lányának, aki még kiskorú volt. Így jogilag formálhat igényt a…

Felemeltem a kezem, és az ügyvéd elhallgatott. Bólintottam Elenának. A jogászom kinyitott egy vékony, fekete mappát, és átcsúsztatott három lapot apám elé.