– Én vagyok itt a törvény – nevetett a helyi tiszt, miközben anyám temetésén az arcom a járőrkocsijához nyomta. Látta a bőrszínemet, de figyelmen kívül hagyta a tábornoki rangomat. Bedobott egy cellába, mit sem sejtve arról, hogy a biometrikus nyomkövetőm épp most engedélyezett egy vörös kódú katonai mentőakciót. Aztán megérkeztek a helikopterek.

2. rész

Az oakridge-i rendőrőrsre vezető út a pszichológiai önuralom mesterkurzusa volt. A járőrkocsi szűkös, savanyú szagú hátsó ülésén ültem, a csuklóm lüktetett a bilincs könyörtelen acélján. Elöl Vance rendőr egy dallamtalan dallamot fütyült, túlságosan is elégedetten magával.

– Tudod – mondta Vance vontatottan, miközben a Fő utcára fordult –, az emberek azért jönnek ide, mert azt hiszik, hogy felmutathatnak néhány hamis kitüntetést, és áldozatot játszhatnak. Mi nem tűrjük ezt a tiszteletlenséget.

– Azokat az érmeket az Egyesült Államok elnöke adományozta – mondtam nyugodtan, miközben a tarkóját bámultam. – És a transzponder, ami jelenleg a koordinátáimat sugározza a Pentagonnak, szintén szövetségi tulajdon.

Éles, rekedtes nevetésben tört ki. – Rendben. És én vagyok a főparancsnok.

Vance behajtott a körzet zárt parkolójába, és hirtelen megállította az autót. Kirángatott a hátsó ülésről, szükségtelenül brutálisan szorított, és béka módjára támolyogva tuszkolt be a nehéz üvegajtókon. Az őrs egy komor, neonfényekkel megvilágított betondoboz volt. Fél tucat tiszt nézett fel az asztaláról.

„Van egy élő példányod, Clint?” – kérdezte az ügyeletes őrmester, alig rám pillantva.

„Ellenállt a letartóztatásnak, katonatisztnek adta ki magát, és egyezik a gázolás gyanúsítottjának leírásával” – hazudta Vance könnyedén. „Ellenőrizzék. Vessék a 4-es cellába.”

– Sarah Sterling vezérőrnagy vagyok – jelentettem be, hangosan szólva, hogy a szoba minden sarkába eljusson. – Követelem az egyetlen telefonhívásomat. Követelem, hogy futtassa le az ujjlenyomataimat a szövetségi adatbázisban. Ha felvesznek abba a cellába, akkor szövetségi bűncselekményt követnek el az Egységes Katonai Igazságszolgáltatási Kódex értelmében.

A szoba egy pillanatra néma csendbe burkolózott. Aztán egy zömök testalkatú, arany kapitányi jelvényt viselő férfi lépett ki a hátsó irodából. Miller kapitány. Tetőtől talpig végigmért, tekintete elidőzött a vállamon lévő három csillagon, majd a bőröm színén.

– Vance, mi a fene ez? – motyogta Miller, bár nem tűnt különösebben ijedtnek.

„Zavart keltett a temetőben, Cap. Megtagadta a törvényes parancs végrehajtását” – válaszolta Vance.

Miller felsóhajtott. „Vedd le róla a jelmezt, vedd fel az ujjlenyomatait, és tedd be hátulra. Majd kitaláljuk.”

A nyilvánvaló korrupció fojtogató volt. Két rendőr megragadta a karomat. Nem védekeztem fizikailag – pontosan ezt akarták, egy ürügyet a halálos erőszak alkalmazására. De miközben letéptek az egyenruhámról, és a fehér alsóingemben hagytak, eltávolították a transzpondert is. Az csörömpölve a padlóra esett: egy elegáns, fekete DARPA technológiai darab, ami teljesen idegennek tűnt ebben a lepusztult állomáson.

Vance felvette, és homlokráncolta a homlokát. – Mi a fene ez? Egy égő telefon?

Megnyomott egy gombot az oldalán.

A készülék azonnal egy átható, magas frekvenciájú sikítást hallatott, majd egy szintetikus hang visszhangzott a körzetben: „Hitelesítés megerősítve. A Vanguard hadművelet elindult. Várható érkezés: Négy perc.”

Vance úgy ejtette el, mintha lángokban állna. – A pokolba?

Mielőtt bárki megszólalhatott volna, a körzet vezetékes telefonjai csörögni kezdtek. Az összes. Egyszerre. Az ügyeletes őrmester tétovázva felvette a kagylót. Arca szinte azonnal elsápadt. „C-Kapitány? Itt… a kormányzó.”

Miller felkapta a telefont. „Kormányzó? Igen, uram, itt Miller kapitány… Várjon, micsoda? Uram, biztosan félreértés történt…”

Hirtelen a körzet lámpái pislákolni kezdtek, majd kialudtak. A vészjelzők bekapcsoltak, hátborzongató vörös derengésbe borítva a szobát.

„Kiment az áramhálózat!” – kiáltotta valaki.

– Nem – javítottam ki őket, a hangom áttörte a pánikot. – A légteret biztosították. A kommunikációjukat blokkolják. Hivatalosan is holttérben tartózkodnak.

A kés megcsavarodása akkor hangzott fel, amikor a föld rezegni kezdett. Halk dübörgésként indult, megrezgetve az olcsó kávésbögréket az asztalokon, majd gyorsan fülsiketítő robajjá erősödött. Mindenki a teremben megdermedt. Nem mennydörgés volt. Négy Sikorsky UH-60 Black Hawk helikopter összetéveszthetetlen, csontokat megremegtető akusztikus jele volt, amelyek közvetlenül az épület felett lebegtek.

Vance rám nézett, önelégült álarca végre áttörte a tiszta, hamisítatlan rettegést. – Mit tettél?

– Nem tettem semmit, Vance tiszt – mondtam, és előreléptem, miközben az ablakok hevesen csikordultak. – Hadat üzent.

A körzet nehéz acélkapuit hirtelen szikrák és betonpor zápora repítette le teljesen a zsanérokról. A füstön keresztül lézerirányzékok hasítottak át a vörös vészvilágításon, mint halálos zöld pókhálók, és mindegyik tökéletesen Vance tiszt mellkasára futott.

3. rész

A betört ajtókból kitörő erős lökéshullám a körzet felét a földre döntötte. Por és törmelék kavargott a bíborvörös vészvilágításban, amelyet a gépkarabélyokra erősített taktikai zseblámpák vakító fehér sugarai világítottak meg. A füstben két tucat elit operátor vonult át a Légierő Különleges Taktikai Századából. Teljes taktikai felszerelést, kevlár mellényt és ballisztikus sisakot viseltek. Félelmetes, szinkronizált pontossággal mozogtak, szétszóródva és öt másodperc alatt elfoglalva a szobát.

„Fegyvereket le! Kezeket a magasba! Csináljátok, most azonnal!” – ordította a vezető operátor, hangját egy sisakra szerelt kommunikációs egység erősítette fel.

A helyi rendőröknek esélyük sem volt. Fegyverzetük és kiképzésük is gyengébb volt, és a sokk teljesen megbénította őket. Fegyverek csörömpölve hullottak a linóleumpadlóra. Miller kapitány térdre esett, remegő kézzel emelte őket a feje fölé. Vance rendőr, aki húsz perccel ezelőtt még annyira vágyott arra, hogy Istent játsszon, a falnak nyomódott, és zihálva figyelte, ahogy három lézerirányzék feküdt pontosan a mellkasának közepén.