– Ha elmondod az egész igazságot, én döntök. De az én vagyonomról senki sem fog dönteni.
–Megházasodtatok, és még mindig különválasztjátok a „tiédet” a „miénktől”.
Rafael bejött és félbeszakította a vitát.
Később egyedül talált a teraszon.
„Ha Mauricio pénzügyekről szóló megbeszélésre kér fel, ne menj egyedül” – mondta. „Légy óvatos a saját férjeddel.”
Másnap a lányom, Sofia, a szüleimnél maradt éjszakára, ahogy néha tette, mivel a közelben volt az iskolája. Ez a véletlen mentett meg engem.
Mauricio hat előtt érkezett.
– Vacsora után beszélnünk kell – jelentette ki.
Terézia hozzátette:
– Ez ma egyszer s mindenkorra megoldódik.
Vacsora közben alig evett valaki valamit. Amikor felmentem zuhanyozni, hangokat hallottam lent, és elzártam a vizet.
– Ha makacskodik, vidd a régi raktárba – mondta Teresa. – Vedd el a telefonját, leül, gondolkodik, és amikor aláírja, visszajön.
Befogtam a számat.
Mauricio így válaszolt:
–Nem akarom ugyanazt csinálni, amit Diegoval tettem.
– Akkor mondd meg, hogyan fogsz több mint négymilliót fizetni.
Hosszú csend következett.
– Csak beszélgetni fogunk – mormolta a férjem.
Úgy éreztem, mintha kilenc év házasság omlana össze bennem.
Rafael odalentről kiáltotta:
– Senki sem fogja sehova vinni Marianát!
Hallottam, hogy egy széket vonszolnak, gyors lépteket, majd puffanásokat a lépcsőn felfelé.
A szobám ajtaja megremegett.
– Mariana!
Rafael volt az.
Egy lökéssel feltörte a zárat. Bezárkóztam a fürdőszobába.
– Nyisd ki, lányom. Én vagyok az.
Alig nyitottam ki.
Vörös volt az arca, megfeszült a válla, és egy köteg bankjegy volt a kezében.
– Itt van ötezer peso. Öltözz fel, és menj ki a hátsó ajtón.
—Mi történik?
– Az anyósod azt akarja, hogy Mauricio elvigyen egy raktárba, ahol már őrizetbe vettek valaki mást. Nem tudom pontosan, mit fognak aláíratni veled, de annyit tudok, hogy egy dolgot eláruljak: menekülj.
Lent Teresa a nevét kiabálta.
Rafael felém nyomta a pénzt.
–Ne menj egyenesen a szüleidhez. Sofia ott van, és azt fogják sejteni, hogy érte mész. Menj ki a sikátorba, fogj egy taxit, kapcsold ki a telefonod, és hívj fel, ha biztos vagy benne.
Mauricio tudta?
Rafaelnek egy pillanatra szüksége volt a válaszhoz.
Ez a másodperc az utolsó morzsányi önbizalmamat is lerombolta.
– Menj el, Mariana. Most azonnal.
És ahogy lementem a szolgálati lépcsőn, rájöttem, hogy a házból való szökés csak a kezdet.
3. RÉSZ
Kimentem a konyhán keresztül, elmentem néhány utcát, átszálltam egy benzinkútnál, és végül Lucia unokatestvérem házánál kötöttem ki, Querétaro túloldalán.
A munkahelyi telefonomon tizenhét nem fogadott hívás volt. Mauricio ezt írta: „Hol vagy? Vedd fel. Ne bonyolítsd a dolgokat.” Egy szóval sem kérdezte meg, hogy jól vagyok-e.
Felhívtam anyámat, hogy megkérjem, ne adja át Sofiát Mauriciónak vagy a szüleinek anélkül, hogy előbb beszélne velem. Aztán felvettem a férjemnek a telefont.
– Le akartál vinni a pincébe és elvenni a telefonomat?
Mauricio hallgatott.
Letettem a telefont.
Röviddel ezután hívást kaptam a Kórházból. Rafael leesett a lépcsőn, és fej- és vállsérüléssel érkezett. A mentőautóban egyetlen mondatot ismételt:
„Ne engedd, hogy Mariana visszamenjen abba a házba.”
Hajnalban minden előzetes figyelmeztetés nélkül mentem a kórházba. Amikor Teresa és Mauricio elmentek, bementem a szobába.
– Van egy szürke fémdoboz a műhelyemben – mondta Rafael. – Vidd magaddal. Azt tartalmazza, amit korábban meg kellett volna mutatnom neked.
Teresa visszajött, és el kellett bújnom a fürdőszobában.
„Ha te nem lettél volna, Mariana nem szökött volna meg” – mondta Rafaelnek.
– Azt tettem, amit tennem kellett.
– Ne játszd a szentet. Te írtad alá Mauricio első dokumentumát.
Éreztem, hogy eltűnik a padló a lábam alól.
Amikor Teresa elment, szembeszálltam Rafaellel.
Nem tagadott semmit. Öt hónappal korábban tanúként írt alá egy kilencszázezer peso kölcsönt Mauriciónak, állítólag forgóeszközként. Később rájött, hogy a fia más forrásokból vett fel kölcsönt.
„Csendben maradtam, mert azt hittem, megoldom a dolgokat” – vallotta be.
– És Diego?
Rafael lehunyta a szemét.
Két évvel korábban, amikor Mauricio szabadúszó szállítmányozással kezdte pályafutását, egy szállítmányból eltűnt az áru. Diegora, egy sofőrre gyanakodtak. Elvitték egy raktárba a Benito Juárez Ipari Parkban, elkobozták a telefonját, és arra kényszerítették, hogy aláírjon egy adósságelismerő nyilatkozatot. Diego nem volt hajlandó aláírni. Az egyik férfi meglökte és megütötte.
Rafael később megérkezett, kinyitotta az ajtót, és elvitte Diegót egy klinikára. Ahelyett, hogy jelentette volna a bántalmazást, könyörgött neki, hogy hallgasson, nehogy „tönkretegye a családot”.
„Azt hittem, hogy a szégyenük elfedése menti meg őket” – vallotta be. „Csak azt mutattam meg nekik, hogy meg tudják csinálni újra.”
Azon a délutánon, miközben Lucia a kocsiból figyelt, bementem a műhelybe és kivettem a dobozt.
Volt benne egy jegyzetfüzet, egy pendrive és egy papírlap, amelyen a nevem, a CURP (mexikói személyi igazolvány száma), az azonosító adataim, valamint egy nyilatkozat, amelyben állítólag beleegyeztem, hogy osztozom Mauricio pénzügyi kötelezettségeiben.
Az aláírás nagyon hasonlított az enyémre.
De én ezt sosem írtam alá.
Volt egy hangfelvétel a memóriakártyán.
Teresa hangja félreérthetetlen volt:
– Ha nem írja alá, leviszed a pincébe, elveszed a telefonját, és hagyod gondolkodni.
Mauricio után:
–Nem akarom megismételni, ami Diegoval történt.
