Az évek egyre gyorsuló tempóban követték egymást, mint a fák a szélvédő mögött, amikor az autópályán száguldunk a hívás felé. Lucky lassan felnőtt. Az a kis, aranyló szőrgombóc, aki elfáradt a csatornában, egy hatalmas, mélyvörös árnyalatú, erős golden retrieverré serdült, akinek a léptei nyomán szinte rengett a padló. Barney, a mi öreg labradorunk, még megérte Lucky harmadik születésnapját, mielőtt egy csendes nyári reggelen, álmában örökre elment volna. Lucky napokig nem volt hajlandó enni Barney halála után. Csak feküdt a kandalló előtt, az öregúr kedvenc helyén, és időnként halkan nyüszített. Ekkor értettem meg igazán: Lucky nemcsak a családunkhoz tartozott, ő a részünkké vált, osztozva a mi emberi bánatunkban és örömünkben.

Lily és Noah időközben tinédzserekké cseperedtek. Lily a balett helyett a kosárlabdát választotta, Noah pedig a videójátékok mellett egyre többet kezdett érdeklődni a munkám iránt. Sokszor elkísért a tűzoltóállomásra a nyílt napokon, és tágra nyílt szemekkel hallgatta Marcus történeteit. Lucky minden ilyen alkalommal velünk tartott. Ő lett a 42-es állomás nem hivatalos kabalája. Amikor megérkeztünk, azonnal körbejárta a garázst, mindenkitől beszedve a jól megérdemelt simogatásokat és a titokban zsebből előhúzott jutalomfalatokat. Jessie, aki egykor azt a kis csont alakú játékot hozta neki, rendszeresen hozott neki újabb és újabb labdákat, amiket aztán Lucky perceken belül képes volt a felismerhetetlenségig szétrágni.

De a legkülönlegesebb kapcsolat köztünk volt. Lucky és én. Ha nehéz napom volt – ha egy ház leégett, és nem tudtunk mindenkit kihozni, ha a kimerültség a csontjaimig hatolt, és a sötét gondolatok beúsztak a fejembe –, elég volt csak hazaérnem. Nem kellett mondanom semmit. Lucky pontosan tudta. Olyankor nem ugrált, nem hozta a labdáját. Csak odajött, a nehéz fejét a térdemre tette, felnézett rám azokkal az okos, barna szemekkel, majd mélyet sóhajtott, és leült mellém. A teste melege, az egyenletes szívverése elég volt ahhoz, hogy a káosz a fejemben elcsendesedjen.

Kilenc év telt el a csatornás eset óta. Én negyvenöt éves lettem, a hajam halántékon őszülni kezdett, és a derekam egyre gyakrabban jelzett, ha túl nehezet emeltem. Egy novemberi, metszően hideg kedd hajnalban a riasztó visítása szakította félbe az álmunkat a laktanyában. „Hármas riasztású épülettűz. Régi raktárépület, valószínűleg hajléktalanok tartózkodnak bent.”

Két perccel később már a tűzoltóautóban ültünk, a szirénák hangja hasította a fagyos hajnali levegőt. Marcus mellettem ült, az arca feszült volt a sisak pántja alatt. Jessie a hátsó ülésen a felszerelését ellenőrizte. A levegőben fojtogató füst szaga terjengett már utcákkal a helyszín előtt. Amikor megérkeztünk, az épület – egy elhagyatott, téglafalú gyárépület – már a lángok martaléka volt. A tűz a tetőszerkezet felé kapott, és a narancssárga lángnyelvek kegyetlenül nyaldosták a sötét eget. Az éjszaka hidege és a tűz perzselő hősége furcsa, fojtogató kettősséget teremtett.

– Két embert láttak bemenni tegnap este! – kiáltotta a helyszíni parancsnok a rádióban. – Nem tudjuk, hol vannak. Célzott keresés, gyorsan, amíg a födém bírja!

Marcus és én azonnal behatoltunk az északi bejáraton. A füst olyan sűrű volt, hogy a lámpáink fénye szinte visszaverődött róla, alig láttunk tovább egy méternél. A hőség elviselhetetlen volt, de a felszerelésünk megvédett. – Erre! – intett Marcus a bal oldali folyosó felé. Szobáról szobára haladtunk, falakat tapogatva, hangok után kutatva. Mindenhol a lángok recsegése és az omló vakolat tompa puffanása kísért minket. A harmadik szobában találtuk meg őket. Két alak, egy férfi és egy nő, a padlón feküdtek, eszméletlenül, a füstmérgezéstől.

– Megvannak! Két sérült, hozzátok a hordágyakat! – ordítottam a rádióba, miközben letérdeltem a férfihoz. Marcus a nőt vette a vállára, én pedig a férfit. Nehezek voltak, a lépteink lassúak a füstben, de tudtuk az utat kifelé.

Már szinte a kijáratnál jártunk, amikor meghallottam. Egy hang. Nagyon halk, vékony, szinte a lángok zajába veszve. De a fülem azonnal ráállt, mintha egy régi, mélyen eltemetett emléket hozott volna a felszínre. Egy magas hangú, kétségbeesett vinnyogás. Ugyanaz a hang, amit kilenc évvel ezelőtt abban a sötét, nyirkos esővízcsatornában hallottam.

– Marcus! Vidd ki őket, én visszamegyek! – kiáltottam, letéve a férfit a padlóra, hogy a beérkező másik páros átvehesse. – Jake, megőrültél? A tető mindjárt beszakad! – ordított vissza Marcus, de már elindultam visszafelé, a sűrű, fojtogató füstbe.

Nem érdekelt a veszély. Az a hang hívott. És én, mint oly sokszor életemben, nem tudtam ellenállni ennek a hívásnak. Ahogy visszafelé botorkáltam a folyosón, a hőség már égette a bőrömet a ruhámon keresztül is. A lángok elzárták az utat a raktár hátsó része felé, de a hang onnan jött. A törmelékek között kúszva próbáltam közelebb jutni. Végül egy leszakadt acélgerenda alatt, egy kupac rongy és papírdoboz között megláttam. Egy piszkos, korommal borított, apró, keverék kutyakölyök volt. Rettenetesen remegett, és megpróbált behúzódni a gerenda alá, hogy meneküljön a lángok elől.

Ahogy lenéztem rá, kilenc évvel ezelőtti önmagam állt előttem. A sötét akna. Az ijedt szemek. A kinyújtott kezem, és az az egyetlen, bátortalan nyalintás az ujjaimon. Letérdeltem. – Szia, kicsim. Azért jöttem, hogy hazavigyelek – suttogtam a sisakom alatt, pontosan ugyanazokat a szavakat használva, mint régen.