„Azt hiszem, nem számítottak rá, hogy ilyen korán hazaérek” – mondta. „És azt hiszem, balesetnek akarták beállítani. Pontosan ma, amikor mindenkit elvon a figyelme a temetés miatt.”
Helen hangja elcsuklott.
„A saját fiam… a saját gyermekeim…”
– Nagymama, nem vagy egyedül – mondta Lucas, és újra megfogta a kezét. – De gondolkodnunk kell. Nem mehetsz haza terv nélkül.
Helen leült egy padra, teste remegett. Michael halála óta először kétségbeesetten kívánta, bárcsak ott lenne, hogy megmondhassa neki, mit tegyen. De egyedül volt. Egyedül a szörnyű igazsággal.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Lucas.
Heléna mély lélegzetet vett.
– Először is – mondta olyan elszántsággal, amiről nem is tudta, hogy megvan benne –, elsétálunk a temetésre. Hadd higgyék, hogy minden a régi. Aztán… beszélünk egy ügyvéddel. És a rendőrséggel.
Lucas bólintott, de a tekintetében valami sötétebb látszott: félelem attól, hogy mi történhet, ha a család rájön az igazságra.
A temetés csak a kezdet lenne.
Az istentiszteletet egy kis, vörös téglás templomban tartották, ahová Helen és Michael évtizedek óta minden karácsonykor jártak. Amikor Helen belépett, érezte, hogy mindenki tekintete magán van. Anna az anyjához rohant, könnyei tökéletesen kimértnek tűntek.
„Anya! Miért nem vetted fel a hívásokat? Annyira aggódtunk…”
Helen megőrizte nyugodt arcát, bár belül forrt a vér a vére.
– Nem hallottam őket – hazudta gyengéden.
Ugyanezt mondta Davidnek is, amikor az közelebb lépett, aggodalmat színlelve, holott a férfi tekintete kiszámított hidegséggel figyelte.
Lucas végig mellette maradt, mint egy csendes kis őr.
A szertartás alatt Helen egy szót sem hallott abból, amit a lelkész mondott. Agyában újra lejátszott minden gesztus, minden célzás, amit évekig figyelmen kívül hagyott: a dokumentumok aláírására nehezedő nyomás, a zárt ajtók mögötti viták, Laura megjegyzései arról, hogy „milyen nehéz két házat fenntartani”, vagy hogy „milyen lenne a legjobb leegyszerűsíteni az öröklést”.
Michael mindig megbízott a gyermekeiben. Ő is. De a halál megváltoztatja az embereket, vagy talán felfedi, hogy kik is ők valójában. Amikor a szertartás véget ért, Anna és David körülvették.
– Anya, ma alá kell írnod a dokumentumokat. Fontos – mondta Anna, és igyekezett gyengéd hangon beszélni.
„Csak egy pillanat, és utána mindent magunk elintézhetünk” – tette hozzá David.
Helen Lucas karjára tette a kezét.
– Ma nem írok alá semmit – mondta határozottan. – És minden dokumentumot át akarok nézni az ügyvédemmel.
David arca egy pillanat alatt megkeményedett. Anna műmosolya lehervadt.
– Anya… erre nincs szükség – mondta Anna összeszorított foggal.
– Szerintem igen – felelte Helen. – És ha nem tetszik, megvárhatod, míg a törvény dönt.
Dávid egy lépést tett felé.
„Mire célzol?”
Helen pislogás nélkül állta a tekintetét.
„Hogy élek. És hogy az is szándékomban áll maradni.”
Lucas megszorította a kezét támogatásképpen. Laura, aki eddig mindent távolról figyelt, közelebb lépett, arca kipirult az ingerültségtől.
„Ez nevetséges” – mondta. „Csak a papírmunkát kell véglegesítenünk. Ennyi az egész.”
Helen hátrált egy lépést, hogy mindenki hallja.
„Ma reggel találtam valamit a garázsban. És a rendőrség is meg fogja találni. Azt javaslom, hogy nagyon gondosan válogasd meg a szavaidat.”
Jeges, szinte erőszakos csend állt be.
Anna elsápadt. David összeszorította a fogát. Laura kerülte a szemkontaktust.
A maszk el volt törve.
Heléna mély lélegzetet vett.
„Elmegyek. Lucasnak és nekem még dolgunk van.”
És együtt utat törtek maguknak a mormogó tömegen keresztül.
Miközben a kijárat felé sétáltak, Helen napok óta először erőhöz hasonló érzést érzett. Nem volt legyőzve. Nem volt egyedül. És most, hogy kiderült az igazság, végre kezében tartja az irányítást.
A következő lépés az lesz, hogy beszél egy ügyvéddel, jelenti a történteket, és megvédi magát. Nem fogja hagyni, hogy Michael halála ürügy legyen a teljes tönkretételére.
A család, amelyik azt állította, hogy megvédi őt, megmutatták igazi arcukat… de ő szándékában állt mindenkinek leleplezni őket.
És ezúttal senki sem tudta elhallgattatni.
