A szavai nyomán a félelmet hirtelen egy perzselő, mindent elsöprő düh váltotta fel. Eszembe jutott az a kedvesnek tűnő, idősödő házaspár, akiktől a házat vettük. Eszembe jutott a mosolyuk, a sietségük, amellyel a papírokat intézték, és az a bizonyos mondat, amit olyan ártatlanul ejtettek el: „Ez egy régi családi ereklye, jobb, ha nem nyúlnak hozzá.”
Nem egy emléket akartak megőrizni. Nem a művészetet tisztelték. Egyszerűen csak el akarták rejteni a ház sötét titkát, hogy minél gyorsabban, minél jobb áron túladjanak rajta, mielőtt a kígyóinvázió tarthatatlanná válik. Ránk hagyták a problémát, a veszélyt, és szó szerint egy időzített bombán ültettek minket. Ha a kutyánk, Max, nem lett volna ilyen kitartó, ha nem figyelmeztet minket a végsőkig, talán egy éjszaka, gyanútlanul arra ébredünk, hogy a hálószobánk padlóján tekergőznek.
Lenéztem Maxre. A kutyánk, a mi hősünk, most már nem ugatott. Ott ült Gábor lábánál, a füleit hátracsapva, de a tekintetét egyetlen másodpercre sem vette le a falról és a szakemberekről. Amikor eszembe jutott, hogy hányszor kiabáltam vele az elmúlt héten, hányszor szidtam le, amiért “indokolatlanul” ugat, elszorult a torkom, és könnyek gyűltek a szemembe.
Letérdeltem a padlóra, nem törődve azzal, hogy az egész ház egy felfordult káosz. Magamhoz öleltem Maxet, és az arcomat a puha, meleg bundájába fúrtam. – Sajnálom, fiú – suttogtam a fülébe, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. – Annyira sajnálom, hogy nem hittem neked. Te csak meg akartál védeni minket. Te vagy a legokosabb, legbátrabb kutya a világon. Max halkan felnyüszített, és a nedves orrával böködni kezdte az arcomat, mintha csak azt akarná mondani: „Semmi baj, gazdi. A lényeg, hogy most már tudjátok.” Gábor is leguggolt hozzánk, és némán, bűntudattal teli arccal simogatta Max hátát.
A kígyóeltávolítás hajnali kettőig tartott. A szakemberek összesen harminchét kígyót emeltek ki a ház alatti üregből. A falat majdnem egy méter szélesen ki kellett bontaniuk, hogy megbizonyosodjanak arról, nem maradt egyetlen rejtett fészek vagy tojásrakó hely sem. Amikor végül végeztek, a nappalink úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. A padló tele volt törmelékkel, a falon egy hatalmas, sötét lyuk tátongott, a levegőben pedig a por és a hüllők furcsa, pézsmás szaga terjengett.
– Most már biztonságos a ház, ami az élő állatokat illeti – mondta a csapatvezető, miközben az utolsó lezárt zsákot is kivitte a furgonjába. – De holnap reggel az első dolguk az legyen, hogy hívnak egy kőművest és egy szigetelő szakembert. Ameddig azt az üreget nem öntik ki betonnal, vagy nem zárják le hermetikusan az alapot, addig a természet előbb-utóbb újra utat talál magának.
Azon az éjszakán nem maradtunk a házban. Bármennyire is fáradtak voltunk, a gondolat, hogy abban a nappaliban aludjunk, elviselhetetlen volt. Összepakoltunk egy kis táskát, fogtuk Max pórázát, és egy közeli, kutyabarát motelben vettünk ki egy szobát.
Ahogy a motel ágyán feküdtünk, Gábor hosszú órákon át telefonált. Először az ügyvédünket hívta, majd az ingatlanügynököt, aki közvetítette a házat. Az ügyvédünk másnap reggelre már egy teljes akciótervvel állt elő. Az előző tulajdonosok szándékos rejtett hiba, sőt, csalás és veszélyeztetés miatt súlyos pernek néztek elébe. Amikor az ingatlanos megpróbálta felhívni a kedves, idős házaspárt, kiderült, hogy a telefonszámaikat megszüntették, és már hetekkel ezelőtt elhagyták az országot. De Gábor nem hagyta annyiban. Felbérelt egy magánnyomozót, hogy kerítse elő őket, kerüljön amibe kerül.
A következő hetek életünk legnehezebb és legfárasztóbb időszaka volt. Ahelyett, hogy élveztük volna az új otthonunkat, egy hatalmas építkezés kellős közepén találtuk magunkat. A nappali padlóját teljesen fel kellett bontani. Kiderült, hogy a ház alatt egy régi, omladozó pincejárat húzódott, amiről a tervrajzok sem tettek említést. A kőművesek hetekig dolgoztak rajta, hogy betonnal töltsék fel az üregeket, megerősítsék az alapozást, és megszüntessék a legapróbb repedéseket is.
Minden egyes nap, amikor a munkások fúrtak, faragtak és betonoztak, ott álltam, és figyeltem. A félelem, amit az első este éreztem, lassan átalakult egyfajta makacs elszántsággá. Ez a mi házunk volt. Nem hagyjuk, hogy a múlt, vagy a természet sötét titkai elüldözzenek minket.
Közben Max igazi királyi bánásmódban részesült. A kutyánk, aki egykor csak egy csendes, hűséges társ volt, a család vitathatatlan középpontjává vált. Gábor minden este a legfinomabb marhahússal kedveskedett neki, vettünk neki egy új, ortopéd memóriahabos fekhelyet, és soha, de soha nem szóltunk rá, ha ugatott. Megtanultuk a leckét: ha Max szól, mi figyelünk. Az állatok ösztönei évmilliók alatt csiszolódtak tökéletesre. Olyan dolgokat hallanak, szagolnak és éreznek, amikről mi, emberek, a saját modern, tompa érzékszerveinkkel nem is álmodhatunk.
Körülbelül egy hónappal a rémálom után a ház végre újra otthonnak kezdett kinézni. A nappali fala sima volt és frissen festett, nyoma sem volt a hatalmas, tátongó lyuknak. A padlót újraburkolták, és a bútorokat is visszatoltuk a helyükre.
Egy szombat délután Gábor kiment a kertbe. A kezében ott volt az a bizonyos festmény. A vastag, sötét fakeret, és a komor, olajfestékkel mázolt tájkép, ami mögött a rémület rejtőzött. Bár az ügyvédünk azt mondta, tartsuk meg bizonyítékként, elég volt róla néhány jó minőségű fénykép. Nem akartuk, hogy ez az elátkozott tárgy egyetlen perccel is tovább mérgezze az otthonunkat.
