– Asszonyom, már két hónapja a lányom fizetéséről, étkezéséről, munkarendjéről, sőt, még arról is beszél, hogy mikor kellene gyereket szülnie. Ne jöjjön ide most, és ne próbálja felfedezni a határokat.
Terézia elpirult.
– Csak meg akartam védeni a fiamat.
– Arra kondicionálta, hogy elhitesse vele, ha megvédi őt, valaki másnak kell megfizetnie az életéért.
Natalia felemelte a kezét, hogy megállítsa az apját.
– Apa, hagyj békén!
Aztán Teresára nézett.
„Van tíz perced, hogy összepakolj, amire szükséged van. Délután összeszedheted a dobozaidat. Nem fogok semmit kidobni, és nem is rejtegetni. De ma elmész.”
– Engem nem rúghatsz ki.
–Megkérhetem, hogy hagyja el a házat, ahol vendégként megszállt. És az apám, aki a ház tulajdonosa, egyetért ezzel.
Ernesto bólintott.
-Teljesen.
Teresa Andrésre nézett.
– Mondj nekik valamit!
Úgy tűnt, mintha összezsugorodott volna.
– Natália, beszéljünk négyszemközt.
–Hónapok óta magunkban beszélünk. Te anyádra hallgattál.
– Esküszöm, a kölcsönt fel lehetne törölni.
– Már lemondtam.
Andrés felemelte a fejét.
-Hogy?
– Az ügyvédem beszélt a pénzügyi céggel, miközben vitatkoztatok. Azt is dokumentálta, hogy nem engedélyeztem a dokumentumaim felhasználását.
Andrés most először értette meg, hogy nem egy olyan harccal néz szembe, amit virágokkal lehet megoldani.
Natalia már védekezett.
– Az ügyvédje? Mióta?
– Az elmúlt órában. Gyorsan reagálok, ha kockázatot észlelek.
Viktor kidugta a fejét a folyosóról.
– Don Ernesto, megvan az új henger. Beszereljük?
– Igen – válaszolta Natalia – Amikor elmennek. Hagyjon egy másolatot az adminisztrációnál.
A válasz pontossága végül megtörte Andrést.
Bement a hálószobába. Teresa tiltakozva követte.
A következő húsz percben a lakás tele volt fiókokkal, bőröndök cipzárjaival és ide-oda cipelgetett táskákkal.
– Ez megalázó!
– Mindazok után, amiket érted tettem!
– Úgy bántam veled, mint a lányommal!
Natália a konyhában maradt.
Három tálban szolgálta fel a pozolét: egyet magának, egyet az apjának és egyet Saulnak, aki mosolyogva elfogadta.
Don Ernesto megkóstolta a húslevest.
—Jó az.
Natália elmosolyodott.
– Kényszerítettek, hogy megfőzzem.
– Nos, legalább valami hasznos is kisült a hülyeségből.
Hangosan felnevetett. Ez volt a reggel első nevetése.
Aztán megjelent Andrés egy bőrönddel és egy hátizsákkal.
Már nem tűnt dühösnek.
Ijedtnek tűnt.
Leült Natáliával szemben.
– Tényleg szakítasz velem?
-Igen.
-Csak úgy?
– Nem „csak úgy” volt.
– Meg tudok változni.
Natália hosszan nézte.
Szerette azt a férfit.
Ez volt a fájdalmas része.
Nem egy idegent utasított ki. Elfogadta, hogy a férfi, akire emlékezett, talán már nem létezik.
– Remélem, megváltozol – mondta. – De nem kell maradnom, hogy megtudjam.
Andrés nyelt egyet.
– Szóval, mit kellene most tennem?
A kérdés jobban fájt neki, mint gondolta.
Mert éveken át ugyanazt a kérdést tette fel más szavakkal.
Mit eszünk?
Meg tudod fizetni ezt?
Kölcsönadhatok egy kicsit?
Megveszed anyának a jegyet?
Tudsz segíteni a kártyával?
Mindig van valaki, aki megoldja.
Mindig Natália.
– Ugyanazt tettem, amit akkor is, amikor senki sem tudta megoldani a problémáimat – válaszolta –. Dolgozz. Kérj segítséget anélkül, hogy követelnéd. Kezdd újra.
Teresa két hatalmas táskával jelent meg.
– Menjünk, Andrés. Ne könyörögj neki.
Aztán megvetően nézett Natáliára.
– Egy nap megbánod majd. A pénz nem nyújt vigaszt.
Natália nem kelt fel.
– Nem. De nem lökdösi, nem manipulálja és nem is blokkolja az ajtókat.
Terézia válasz nélkül maradt.
Amikor megérkeztek a bejárathoz, Ernesto megszólalt:
– A többi holmidat délután összeszedheted. De ne gyere vissza anélkül, hogy szólnál nekünk.
Andrés bólintott.
Az ajtó becsukódott.
Néhány másodpercig senki sem szólt.
Aztán meghallották a fúrást.
Victor leszerelte a régi zárbetétet, és beszerelte az új zárat.
Nem dobáltak ki bútorokat. Nem voltak rendőrök. Nem volt rendzavarás a lépcsőn.
Csak egy kattintás.
Száraz.
Végleges.
Natália az ajtóra meredt.
Soha nem gondolta volna, hogy egy ilyen apró hang olyan lehet, mint az oxigén újratöltése.
Délután beszélt egy családjogi ügyvéddel.
Nem indított háborút.
Megindította a válópert.
Szétválasztották a számlákat, leltározták a vagyontárgyakat és áttekintették a tartozásokat. A pénzügyi cég írásban megerősítette, hogy a kölcsönt nem engedélyezték. Andrés beleegyezett, hogy aláírja a Nataliával kapcsolatos tranzakciók törlését, és egy héttel később egy unokatestvérével együtt átvette a többi holmiját.
Nem volt megbékélés.
De vannak következmények.
További hitelkártya, lakás és valaki más által finanszírozott megszokott élet nélkül Andrésnek vissza kellett térnie anyja házába Tolucába.
Az együttélés nem tartott sokáig.
Teresa, aki hónapokig azt mondta, hogy fiának pihenésre van szüksége ahhoz, hogy „újra felfedezze önmagát”, rájött, hogy egy munkanélküli felnőtt támogatása kevésbé romantikus, ha a pénz a saját nyugdíjából származik.
Két hónappal később Andrés munkát kapott egy kis irodában.
Nem az a csillogó munka volt, amiről álmodozott. Nem hatalmas projekteket menedzselt. A felét sem kereste annak, amit Natalia.
De nyolcra érkezett, terveket készített, áttekintette a költségvetést, és megkapta a fizetését az eredményéért.
Egy nap ezt írta neki:
„Nem kérlek, hogy gyere vissza. Csak azt akartam mondani, hogy most már értem, mennyi terhet cipeltél egyedül. Sajnálom.”
Natalia egy helyszíni látogatás során olvasta el az üzenetet.
Fehér sisakot és fényvisszaverő mellényt viselt, cipőjén pedig púder volt.
Nem válaszolt azonnal.
