– Jelenleg a levegőben vannak, nyomozó – mondtam a telefonba, miközben figyeltem az e-mailt. – Körülbelül öt és fél óra múlva landolnak a Kahului repülőtéren Mauin.

„Jelenleg a Maui Rendőrkapitánysággal és a szálloda biztonsági szolgálatával egyeztetünk, Ms. Vance” – válaszolta a nyomozó, miközben dühös gépelés visszhangzott a vonal túlsó végén. „Mivel a tranzakciók aktívan függőben vannak, és az ellopott pénz meghaladja a szövetségi bűncselekményekre vonatkozó küszöbértékeket, lehallgatják azokat.”

„Köszönöm, nyomozó.”

Letettem a telefont. Becsuktam a laptopomat, a zsanér kattanása hihetetlenül véglegesnek hangzott az esős éjszakában.

Mire a légiutas-kísérők utasították Chloét, Evelynt és Arthurt, hogy kapcsolják telefonjukat repülőgép üzemmódba, hogy elhelyezkedhessenek az ellopott első osztályú üléseiken, fehér homokról álmodozhassanak és lopott pezsgőt igyanak, a valóságuk alapvetően megváltozott.

A körülöttük lévő légtér már nem csupán a paradicsomba vezető repülőút volt. Máris egy repülő, megkerülhetetlen szövetségi ketrecké vált. És fogalmuk sem volt róla.

3. fejezet: A hawaii délibáb

Gyönyörű volt a csend a lakásomban.

Végre hazamentem egy fuvarmegosztó autóval, levetettem a nedves ballonkabátomat, és vettem egy hosszú, forró zuhanyt. Kényelmes kasmír pizsamába bújtam, drága sushit rendeltem házhozszállítással, és töltöttem magamnak egy bőséges pohárnyi merész, földes ízű Pinot Noirt.

Plüss bársonykanapémon ültem, lábaimat magam alá húzva, és néztem, ahogy az eső lágyan kopog a belvárosi seattle-i lakásom padlótól a mennyezetig érő ablakain. A hangszóróimból szóló halk dzsessz meleg, érinthetetlen nyugalommal töltötte be a teret.

A vállalkozásom biztonságban volt. Az American Express csalásellenes osztálya ideiglenesen jóváírta a számlámat, amíg a nyomozás lezárult, biztosítva, hogy a bérszámfejtésem pénteken fennakadás nélkül érkezzen. A mentőöveim védve voltak.

Lassan kortyoltam a borból, hagytam, hogy az összetett ízek leülepedjenek a nyelvemen. Ránéztem a kandallómon álló antik órára.

Csendes-óceáni idő szerint este 11:45 volt.

Négyezer mérfölddel arrébb, épp leszállt a paradicsomba tartó járat.

Evelyn lopott luxusának illúziója erőszakosan, látványosan készült széthullani.

Letettem a telefonomat a dohányzóasztalra, és egyszerűen néztem. Pontosan tudtam, hogyan fog lezajlani a megsemmisítésük koreográfiája.

A rendőrségnek továbbított útiterv szerint Evelyn, Arthur és Chloe leszállnak a gépről, VIP-utasok önelégült felsőbbrendűségével suhannak el a poggyászkiadó automata mellett, és kilépnek a meleg, trópusi hawaii levegőre. Egy luxus városi autóval – természetesen előre lefoglalva a kártyámmal – mennek a Four Seasons Resort Maui hatalmas, fenséges bejáratához Waileába.

Beléptek a nyitott, márványpadlós előcsarnokba, amelyet zuhogó vízesések, buja trópusi növényvilág és a pluméria mámorító illata vett körül. Evelyn peckesen odalépett a portaszolgálathoz, dizájner napszemüvegét a fejére tolta, és követelte az óceánparti elnöki lakosztály kulcsait, amelyet a saját nevére foglalt, és az én kártyámat használta elsődleges fizetési módként.

A kifogástalanul öltözött portás mosolyogva beírta Evelyn nevét a rendszerbe, és elkérte a bankkártyát a véletlenszerű zárolásokhoz, ahogy az a nagyobb értékű foglalások esetében szokásos volt.

Evelyn magabiztosan átadná a hetekkel ezelőtt illegálisan kért és a postán elfogott fizikai másolatkártyát.

A portás lehúzná.

És a rendszer egy hatalmas, villogó piros KÓD: CSALÁS – KÁRTYA LEFOGLALÁSA – NE TISZTELJE BE.

A portás, akit a szálloda biztonsági igazgatója valószínűleg órákkal ezelőtt tájékoztatott a seattle-i rendőrség házkutatási parancsáról, nem mosolygott. Megtartották a kártyát, udvariasan tájékoztatták Evelynt, hogy probléma van az engedélyezéssel, majd halkan megnyomták a pult alatti néma pánikgombot, hogy hívják a szálloda biztonsági szolgálatát.

0:12-kor felvillant a telefonom.

A képernyő egy bejövő hívástól világított. Evelyn – Mobil.

Nem vettem fel. Nem utasítottam vissza. Egyszerűen néztem, ahogy a képernyő beragyogja a sötét nappalit, és hagytam, hogy csörögjön, amíg át nem kapcsolt az üzenetrögzítőre.

Egy perccel később újra kicsengett. Evelyn – Cell.

Aztán megint. Arthur – Cell.

Aztán megint. Chloe – Cell.

A bombázás elkezdődött. A következő negyvenöt percben a telefonom rezegni kezdett egy család kétségbeesett, egyre jobban kiboruló energiájától, akik rájöttek, hogy a Csendes-óceán közepén rekedtek biztonsági háló nélkül.

Hagytam, hogy hangüzeneteket hagyjanak. Akartam a hangfelvételt.

Amikor a hívások végre szüneteltek, felvettem a telefonomat, ittam még egy korty bort, és megnyitottam a vizuális hangpostámat. Kihangosítón hallgattam le őket.

„Maya, vedd fel azt a fránya telefont!” – vakkantotta Evelyn hangja az első üzenetben. A háttérzaj már nem egy első osztályú váróterem fényűző zümmögése volt, hanem egy szálloda halljának visszhangzó akusztikája. „A recepciós pult teljesen hozzá nem ért! A kártyádat elutasították! Azt mondták, hogy csalásveszély van. Azonnal hívd fel a bankot, és engedélyezd a terhelést! Kimerültünk a repülőúttól, Chloe-nak pedig le kell feküdnie. Javítsd ezt most!”

A jogosultság döbbenetes volt. Még akkor is, ha elutasított kártyával nézett szembe, ösztönösen azt súgta, hogy utasítson, javítsam ki.

Töröltem az üzenetet. Lejátszottam a következőt.

„Maya, ez nem vicces!” – sikította Evelyn a négyes számú hangpostafiókban. Az arrogáns önelégültség teljesen eltűnt, helyét a növekvő pánik éles, magas hangja vette át. „A szállodaigazgató most jött ki ide. Elkobozták a kártyát! Azt mondták, a biztonságiak törölték a foglalást! Nincs hol aludnunk! Azonnal oldjátok fel a kártya befagyasztását! Az anyád vagyok, válaszolni fogsz, ha hívlak!”

Töröltem az üzenetet. Lejátszottam a nyolcadik hangpostaüzenetet.