Éveken át próbáltam észhez téríteni a nővéremet, de ő csak elnézően mosolygott: „Lauren, hisz ők még csak gyerekek.” A gyerekek nem zúznak be ablakokat, nem gyújtanak fel postaládákat, és nem röhögnek az arcodba, miközben az egész utca a rémülettől sikoltozik. Ma éjjel, amikor a fia a szemembe nézett, és azt suttogta: „És mégis mit fogsz tenni ellene?”, megtettem azt, amiről a nővérem álmában sem hitte volna, hogy képes vagyok rá: kihívtam a rendőrséget. De amikor a szirénák elhallgattak… valami még borzalmasabb vette kezdetét.

A rendőrök felvették a vallomásokat. Ethan nem volt hajlandó megszólalni. Caleb még jobban sírt. Melissa tovább áradozott a perekről, a zaklatásról, és arról, hogy ez a környék „mindig is megítélte” a fiait. De a bizonyítékok megvoltak. Tanúk. Videó. Vagyoni kár. A gyújtogatást – még a kisebb eseteket sem hagyhatták figyelmen kívül a rendőrök.

Azt hittem, ezzel vége lesz a rémálomnak.

Tévedtem.

Éjfél körül, miután a rendőrautók elmentek és az utca végre kiürült, hazaértem, bezártam az ajtót, és remegő kézzel leültem a konyhaasztalhoz. Aztán rezegni kezdett a telefonom. Egy üzenet Melissától. Aztán egy másik. Aztán még öt. Hajnali egyre huszonhárom üzenetet küldött, mindegyik gonoszabb volt az előzőnél.

Tönkretetted a családomat.
Mindig is utáltad a gyerekeimet.
Ha bármi történik Ethannel emiatt, az a te hibád.

Lenémítottam a szálat, lekapcsoltam a lámpát, és megpróbáltam aludni.

Hajnali 3:17-kor üvegcsörömpölés hangjára ébredtem.