Hulda egyszerűen leült egy közeli sziklára.
„Mondtam már, hogy a fű valamiért zöldebb.”
Néhány héten belül a tanya megváltozott.
A jószágokat az új vízforráshoz terelték.
A két sovány ökör lassan újra normálisan kezdett enni.
Caleb megjavította a legrosszabb kerítést, Martha pedig gondosan feljegyezte a takarmányt, a súlyt és a kiadásokat.
De Hulda igazi meglepetése csak később ért.
Egyik este Caleb egyedül találta a verandán ülve, mellette a viharvert bádogdobozzal.
„Megmentetted a csordámat” – mondta.
Hulda megrázta a fejét.
„Nem. Észrevettem valamit, amit túl fáradt voltál ahhoz, hogy észrevedd.”
Caleb leült mellé.
Hulda most először nyitotta ki a doboz alsó rekeszét.
Régi térképek voltak benne.
Kézzel rajzolt vízvezetékek.
Talajjegyzetek.
A tanyák nevei.
És egy összehajtogatott dokumentum, amelyen egy név állt, amelyet Caleb azonnal felismert.
Turner Ranch.
Az arca mozdulatlanná vált.
„Hulda… miért van neked térképed az én földemről?”
Az idős asszony a legelő felé nézett.
Aztán halkan azt mondta:
– Mert nem ez az első alkalom, hogy itt vagyok.
Caleb érezte, ahogy a levegő kiáramlik a tüdejéből.
És amikor Hulda végre elmesélte, mi történt azon a ranchon majdnem negyven évvel korábban, megértette, miért egyezett bele, hogy Marthával nyugatra utazzon.
