– Feleségre van szükségem; gyere velem – mondta a herceg. A nő így válaszolt: – Csak akkor, ha beleegyezel, hogy a házamban lakj.

Jacinta letette a könyveit a konyhaasztalra. Megmutatta neki a termést, a kifizetett adósságokat és a rossz éveket. Aztán az apjáról beszélt.

Élete utolsó hónapjaiban két főkönyvet vezetett: egy igazat, és egyet, amivel elrejthette volna a vesztét. Jacinta felfedezte a megtévesztést, és elégette a hamis főkönyvet előtte.

„Sírt közben” – vallotta be. „Néha még mindig azon tűnődöm, hogy kegyetlen voltam-e. Azt mondtad, nem tudod, hogyan kell begyújtani a kályhát. Most elmondom neked a legrosszabb dolgot, amit valaha tettem. Ha összeházasodunk, azzal kezdjük, hogy megmutatjuk egymásnak, mit szégyellünk.”

Második feltétele az volt, hogy Eusebio, Matilde és Tomás megtartsák helyüket.

A harmadik nehezebbnek bizonyult.

– Egy évig egyetlen parancsot sem ad ki ezeken a földeken.

Rodrigo arca megkeményedett.

– Húsz éves korom óta vezetek gazdaságokat.

–Pontosan ezért. Ha itt parancsolsz, mindenki kérdezősködni fog tőled. Kevesebb mint egy hónap múlva Las Ánimas megszűnik a tanyám lenni, és a férje által vezetett birtokon élő nő leszek.

– Ez túl sokat kér.

– Nem többet, mint amit azon az úton kértél tőlem.

Végül Jacinta tudni akarta, miért utasított vissza annyi házassági ajánlatot.

Rodrigo mesélt neki a szüleiről. Huszonkilenc évig éltek együtt tökéletes udvariasságban, de szeretet és bizalom nélkül. Együtt reggeliztek, és soha nem veszekedtek, mert már nem volt semmi igazi mondanivalójuk egymásnak. Röviddel halála előtt az édesanyja bevallotta neki, hogy közel harminc év alatt soha nem beszélgetett a férjével olyanról, amit ne tudott volna a plébánossal.

„Nem féltem a házasságtól” – mondta Rodrigo. „Féltem attól, hogy valakivel leéljem az életemet anélkül, hogy megismerne.”

Jacinta a kezét az asztalra tette.

–Akkor mindketten ugyanattól a csendtől félünk.

Hat héttel később egy szerény kápolnában házasodtak össze. Negyvenen vettek részt rajta, köztük Doña Inés, Rodrigo idős nagynénje, aki azzal az elszántsággal utazott oda, hogy megakadályozza ezt az őrületet.

Miután azonban evett a konyhában és személyesen átnézte Jacinta könyveit, a nő meggondolta magát.

– Ismertem olyan fiatalokat, akik tudtak zongorázni, franciául beszélni és mosolyogni vacsora közben – mondta Doña Inés –. Egyikük sem lett volna képes megmenteni ezeket a földeket.

– Nem tudok zongorázni – felelte Jacinta.

„Az unokaöcsém sem tud kályhát begyújtani. Gondolom, mindkettőjüknek van mit tanulniuk.”

Rodrigo két bőrönddel és egy lóval érkezett Las Ánimasba. Az első reggelen, pirkadat előtt lement, és hidegnek találta a konyhát. Nem tudta, hol a tűzifa, hogyan működik a tapló, vagy hol talál vizet.

Jacinta mozdulatlanul találta a szoba közepén.

– Nem tudom, hogyan kell bármit is csinálni – ismerte be zavartan.

Nem nevetett.

„És nem tudom, hogyan kell belépni egy nemesekkel teli terembe anélkül, hogy ne akarnék egy ablakon keresztül kimenekülni. Ha megtanítasz rá, amikor eljön az a nap, akkor én is megtanítom neked ezt most.”

Az első néhány hónapban Rodrigo szinte mindent rosszul csinált. Tönkretett egy kukoricasort azzal, hogy kitépte a jó növényeket, és otthagyta a gyomokat. Kiöntött két vödör tejet, ferdén szerelt be egy ajtót, és kis híján elütötte egy öszvér.

Tomás nevetett, amikor látta, hogy a sárba esik, de elsápadt, amikor eszébe jutott, hogy ki is ő valójában.

Rodrigo is nevetett.

– Igazad van. Csodálatos esés volt.

Attól a pillanattól kezdve a fiú már nem félt tőle.

Eusebio tovább várt. Úgy hitte, a márki érkezése azt jelenti, hogy hamarosan lecserélik. Félelme azon a napon szertefoszlott, amikor Rodrigo egy rosszul elhelyezett oszloppal közeledett felé.

– Rojas úr, már kétszer is megpróbáltam, és még mindig ferde. Meg tudná mutatni, mit csinálok rosszul?

Eusebiót soha életében senki nem szólította „uramnak”.

Hat hónap elteltével Rodrigo már be tudta gyújtani a kályhát, meg tudta javítani a kerítéseket, és Las Ánimas minden szegletét ismerte. Most először tanulta meg, hogy mások előtt hibázzon anélkül, hogy a vezetékneve mögé bújna.

De miközben ő változott, Szent Jeromos állapota is romlani kezdett.

A küldött levelei helyesek voltak. Döntései igazságosak voltak. Azonban egy jelenlegi tulajdonossal rendelkező hagyaték nem ugyanaz, mint egy levelezés útján kezelt hagyaték.

Egy Rosa Santillán nevű özvegyasszony engedélyt kapott arra, hogy férje halála után megtartsa a földjét. A döntés nagylelkű volt, de egy alkalmazottnak kellett felolvasnia neki a levelet, mert ő maga nem tudta elolvasni. Rosa háláját fejezte ki, bár valami fontos dolog nyomasztotta: vágyott arra, hogy beszélhessen a férjéről, elmagyarázhassa a föld állapotát, és megkérdezhesse, hogy a fia készen áll-e átvenni a gazdálkodást.

Egy levél nem hallgathatta meg.

A parasztok abbahagyták a problémáik hangoztatását. Egy öntözési projektet leállítottak. A vitákat ütésekkel, vagy egyáltalán nem rendezték. És elkezdett terjedni a pletyka, hogy Rodrigo egy ambiciózus parasztasszony miatt fáradt bele a kötelességeibe.

Don Leandro elment Las Ánimasba, hogy elmondja az igazat.

„Nincs éhség vagy lázadás” – magyarázta. „Ez a veszély. Úgy tűnik, minden működik. De négy év múlva az emberek elfelejtik uruk arcát, és unokatestvére, Baltazár, úgy mutatkozhat be, mint az az ember, aki a rend helyreállítására jött.”

Rodrigo teljesen összetört.

– Visszamegyek San Jerónimóba.

– Meddig? – kérdezte Jácint.

– Akire szükség van.

–Akkor a házasságunk azzá válik, amitől mindketten féltünk: két művelt ember lesz, akik külön házakban élnek.