Sergio felemelte a poharat.

— A leendő tulajdonosoknak.

Végignéztem a videót. Felismertem a tányérokat az étkezőjükben: Celia vette őket, amikor összeházasodtak.

Lekapcsoltam a képernyőt, és sírtam, kinéztem az ablakon, próbálva nem hagyni, hogy Leticia meghalljon. Nem a kosz miatt. Amiatt, hogy milyen nyugodtan beszéltek a távollétemről, amíg a műtétre vártam.

Aztán felhívtam Hectort.

Megkértem, hogy tekintse át az elmúlt négy év mozgalmait. Hagytam, hogy befejezze, mielőtt bármilyen kérdést feltettem volna.

Havonta 5000 pesót fizettem mindkét biztosításunkért: 240 000 pesót. Egy másik, Sergio által használt kártyán a költségek összesen 384 000 pesót tettek ki. 18 hónappal korábban pedig 420 000 pesót vontak le a hitelkeretemből, állítólag hűtőberendezések vásárlására.

Összesen 1 044 000 peso.

A biztosítás eredetileg egyfajta segítség volt Lorena álláskeresésében. A kártya Celia betegsége alatti vészhelyzetekre volt kiadva. Miután eltemettem, nem akartam túl közelről megnézni: minden egyes nyugta arra kényszerített, hogy emlékezzek arra, ki szokott velem ülni, és átnézni a számlákat. Kifizettem a bejövő számlákat, majd visszamentem az istállóba. Héctor most elkülönítette a ranch tranzakcióit a személyes kiadásaimtól, és küldött egy kimutatást, amit el tudtam olvasni anélkül, hogy elvesztem volna a költségek között. Nem kellett mindenkire gyanakodnom. Abba kellett hagynom, hogy vakon aláírjak minden alkalommal, amikor egy ismerős vezetéknév jelenik meg.

Én engedélyeztem az utolsó kifizetést. Sergio árajánlatokat hozott, jobb árakat ajánlott fel, és felajánlotta, hogy mindent elintéz. Én éppen egy fertőzésből lábadoztam, és anélkül írtam alá, hogy utána ellenőriztem volna a számlákat.

A felszerelés sosem érkezett meg. Azt mondta, hogy a beszállító visszafizeti a foglalót. A magyarázatai és az én szokásom között, hogy hiszek neki, túl sok időt hagytam eltelni.

– Nem törölhetek egy kölcsönt csak azért, mert a veje hazudott neked – magyarázta Hector. – De megakadályozhatjuk a további pénzfelvételeket, és átadhatjuk neked az összes számlát.

– Pontosan ezt akarom. Tudni, mit írtam alá, és mit csináltak vele.

Az ügyvéd, akit ajánlottak nekem, Rebeca volt. Megkért, hogy mentsem el a videót, az üzeneteket és a bankszámlakivonatokat. Azt is tudni akarta, hogyan hatalmaztam fel Sergiót, hogy a nevemben intézze a papírmunkát.

Nem ígérte meg, hogy mindent helyrehoz, vagy egy telefonhívással megoldja.

Évek óta először éreztem magam valakinek a magyarázatai hatására védettnek, ahelyett, hogy összezavarodtam volna.

Lorena másnap felhívott.

– Tomás azt mondja, kórházban vagy. Tényleg ennyire rossz volt?

A lábam fölötti lepedőre néztem.

– Mondtam már, hogy nem tudok felkelni.

– Azt hittem, túlzol. Tudod, milyen az, amikor valami fáj.

Megkérdezte, mikor megyek el. Mielőtt válaszolhattam volna, a ház fűtéséről kezdett beszélni.

– Átnézheted, ha jobban érzed magad. Sergiónak nincs rá ideje.

A hívás vége után sokáig bámultam a telefonomat.

Délután megkértem Tomást, hogy figyelje a tanya bejáratát. Arra is utasítottam az asszisztensemet, hogy fogadjon segítséget a fejéshez. Nem fogom másoktól olyat követelni, amit magam már nem tudok megcsinálni.

Lorena a harmadik napon érkezett meg egy doboz hideg levessel.

Letette az asztalomra, megcsókolta a homlokomat, és közben oldalra pillantott az órára.

– Megijesztettél minket.

Nem kérdeztem, hogy kiket takar a többes szám.

Leült, és elkezdte magyarázni, hogy veszélyes egyedül élni. Sergióval közösen találtak egy megoldást: beköltözhetnék a garázsuk mögötti hátsó szobába.

Ismertem azt a szobát. Kijavítottam az egyik fal nedvességét. A fürdőszoba a házban volt, néhány lépés után.

– Hogyan kell a műtét után a mosdóba menni?

–Ezt meg lehet oldani, apa. Ne zárd be magad. A lényeg az, hogy hagyd, hogy segítsünk neked az ingatlannal.

Aztán megszólalt a telefonom.

Tamás lassan beszélt.

– Sergio itt van egy nővel, aki fényképez, és egy férfival, aki a kerítésről méri a helyzetet. Azt mondják, az eladás miatt vannak itt.

Lorenára néztem.

Megigazította a táskáját az ölében.

– Csak a lehetőségeket vizsgálják.

Megkértem Tomást, hogy szóljon nekik, hogy távozhatnak. Aztán üzenetet küldtem Rebecának.

Lorena folytatta a magyarázatot, hogy egy lakótelep több pénzt hozna, mint egy tehenet.

„És a munkások? És az állatok?” – kérdeztem.

– Minden eladható, apa.

Gyengéden felé toltam a tartályt.

– Fogd a levest. Ma nem akarok többet beszélni.

Először nem talált olyan feladatot, amit rám bízhatott volna, mielőtt elbúcsúzott volna.

Rebeca bejött a kórházba, miután beállították a gyógyszerelésemet, és már tudtam beszélni anélkül, hogy álmos lettem volna. Átnéztük a banki engedélyeimet, a kölcsönt és a földhivatali dokumentumokat, amelyekből kiderült, hogy az ingatlan magántulajdonban van.

Az engedélyek visszavonása nem törölte el a történteket, de megakadályozta, hogy Sergio továbbra is a képviselőmként mutassa be magát.

Megbeszéltük a végrendeletemet is. Meg akartam védeni a ranch működését, és megakadályozni, hogy az első ajánlatra eladják. Rebecca azt javasolta, hogy tanulmányozzunk egy világos szabályokkal és független felügyelettel rendelkező kezelési tervet.

Nem írtam alá semmit, amit nem értettem. Kérdeztem, javítottam, és újra megkérdeztem.

Miközben a projektet szerveztük, közjegyző előtt frissítettem a végrendeletemet, és utasításokat hagytam a követeléseim rendezésére. A lányom nem volt hajlandó eldönteni, hogy hol fogok lakni, vagy hogy hol fogom kezelni a számláimat.

A hatodik napon Sergio megjelent a szobámban.

Nem hozott levest.

– Mit tettél? A kártya nem működik, és a bank nem enged többet semmit sem csinálni.