Fájdalmas döntést hoztam: gondosan leszereltem az ajtókat, ablakokat, gerendákat, cserepeket és egyéb eredeti elemeket, hogy a legfontosabb tereket máshol újjáépíthessem.

Megtartottam a bútorokat, a fényképeket, apám szerszámait, sőt még anyám kedvenc virágcserepeit is.

A megtartott kis telkemen egy ideiglenes épületet építettünk, amelynek homlokzata megegyezett az eredetivel. Irodaként és építészeti bemutatóhelyként szolgált volna, amíg a családi restaurálás folyamatban volt.

Kívülről úgy nézett ki, mint ugyanaz a régi ház.

Belülről semmi sem maradt meg a történelméből.

Don Ernesto és Doña Lucía hónapokkal korábban költöztek be minden bútorukkal egy kényelmes lakásba, amit én találtam nekik. Én fizettem a lakbért, és soha semmiben sem szenvedtek hiányt.

Claudia tudta, hogy javításokat végeznek, de sosem kérdezte meg, hogy állnak.

Azon a délutánon engedély és a valódi helyzet ismerete nélkül lerombolta a lakatlan épületet.

Amikor hazaértem, piros ruhában várt rám, elegáns vacsorával és egy üveg borral a kezében.

„Meg kell ünnepelnünk az új kezdetünket” – mondta mosolyogva.

Leültem vele szemben.

– Mutasd meg a bontási dokumentumokat!

Elővett egy mappát.

– Minden megoldódott. Mondtam a munkásoknak, hogy az ingatlan a miénk, és hogy szerkezeti vészhelyzet van.

– Benyújtotta az önkormányzati engedélyt?

Mosolya egy pillanatra eltűnt.

– Ma nem tudták feldolgozni. De aláírtam egy meghatalmazást. Senki sem fog minket kérdőjelezni.

Megnéztem a lapokat.

Volt egy levél, amelyben a tulajdonos állítólag engedélyezte a munkát, és teljes felelősséget vállalt.

Aztán éreztem, hogy felforr a vérem.

Nemcsak azért hazudott, hogy tönkretegye a vagyont.

Aláírást hamisított.

És amikor elolvastam az alatta lévő nevet, rájöttem, hogy ez sokkal komolyabb, mint képzeltem.

A meghatalmazáson anyám, Ofelia Morales aláírása szerepelt.

Az anyám, aki már három éve halott volt.

3. RÉSZ

„Honnan szerezted anyám aláírását?” – kérdeztem, miközben az asztalra tettem a dokumentumot.

Klaudia abbahagyta a mosolygást.

– Ne kezdd a kihallgatásokkal, Javier. A lényeg az, hogy már megoldottam a problémát.

– Az anyám három évvel ezelőtt meghalt. Magyarázd el, hogyan engedélyezhette ezt a bontást.

Azon az éjszakán először tűnt úgy, mintha a feleségem valóban megijedt volna.

Ránézett a dokumentumra, majd rám.

–Találtam néhány régi papírt. Volt benne egy meghatalmazás, amit még életében írt alá. Most átdolgoztam.

– Te adaptáltad?

– Ne túlozz! Az a nő meghalt. Nincs szüksége többé semmilyen vagyonra.

Szúrást éreztem a mellkasomban.

Anyám úgy bánt Claudiával, mint a lányával. Kedvenc ételeit főzte, megemlékezett a születésnapjáról, sőt, még egy nyakláncot is adott neki, amit évtizedek óta őrizgetett.

És most az a nő az aláírásával igazolta a családi otthonunk lerombolását.

– Épp most ismerted be, hogy hamisítottál egy dokumentumot – mondtam neki.

Klaudia keresztbe fonta a karját.

– A feleséged vagyok. Mindez az én felelősségem is.

– Nem. Soha nem tartozott hozzád.

Elővettem a számítógépemet, és megnyitottam egy mappát, amit hónapok óta készítettem elő az ügyvédemmel.

Először az eredeti terveket mutattam meg neki.

Aztán a vételi szerződés.

Végül a banki bizonylat.

– Néhány hónappal ezelőtt eladtam hat hektárnyi területet húszmillió-nyolcszázezer pesóért.

Klaudia mozdulatlan maradt.

-Mennyi?

– Húszmillió-nyolcszázezer peso.

-Viccelsz?

Megfordítottam a számítógépet, hogy el tudjam olvasni.

Ott voltak az okiratok, a közjegyző előtt aláírt szerződés és a bankszámlakivonatok.

Az arca elvesztette a színét.

– Húszmilliód van, és úgy éltetsz itt, mint egy senki?

Ez a kérdés jobban fájt, mint a sértései.

Nem kérdezett a házról.

Nem kérdezett az idősekről.

Nem kérdezett anyámról.

Az első dolog, ami aggasztotta, az volt, hogy van pénzem, amit nem tudott elkölteni.

„A lerombolt ingatlan egy ideiglenes építmény volt” – folytattam. „A szüleim igazán fontos holmijai biztonságban vannak. És azok az emberek, akikről azt hitted, hogy hajléktalanná tetted őket, hónapok óta egy másik lakásban élnek.”

Klaudia kinyitotta a száját.

– Szóval megcsaltál?

„Eltitkoltam előled a dolgokat, mert már nem bíztam benned. Elismerem, hogy a házasságunknak már vége volt. De soha nem kényszerítettelek aláíráshamisításra, vagy arra, hogy valakit felbérelj egy illegális bontásra.”

Hirtelen felállt.

– Úgy festettél velem, mint egy idiótával!

– Mindezt te magad csináltad.

A következő reakciója egy olyan oldalát mutatta meg nekem, amit soha nem akartam elfogadni.

„Nyolc év kárba vész veled!” – kiáltotta. „Nyolc év elviselni a középszerűségedet, a koldus szokásaidat és a családi emlékeidet!”

Rámutatott egy bútordarabra helyezett, szüleimről készült fényképre.

„Apád egész életében dolgozott, és alig tudta fenntartani azt a nyomorúságos házat. Anyád semmi mással nem foglalkozott, csak főzött és varrt. És te is úgy akarsz élni, mint ők?”

Lassan felkeltem.

– A szüleimnek soha nem volt milliójuk, amíg éltek. De soha nem kellett senkit megalázniuk ahhoz, hogy fontosnak érezzék magukat.

Klaudia keserűen felnevetett.

– Hát, én nem arra születtem, hogy úgy éljek, mint ők.

– És nem akarok tovább veled élni.

Csend telepedett ránk.

– Be fogom nyújtani a válókeresetet – tettem hozzá.

Néhány másodpercig nem reagált.

Aztán teljesen megváltoztatta a hozzáállását.

Közelebb jött, megpróbálta megfogni a kezem, és egy olyan kedvességgel beszélt, amit túl jól ismertem.

„Szerelmem, nagyon fel vagy háborodva. Hibáztam, de helyre tudjuk hozni. Most már van elég pénzünk, hogy újra kezdhessük.”

Elhúztam a kezeimet.