15 nap után.

Lucía Zacatecas hegyeibe utazott, ahol nagymamája, Mercedes régi kőháza állt.

A ház rosszabb állapotban volt, mint emlékezett rá. Törött tetőcserepek, száraz levelek hevertek a folyosókon, és az egyik fal nedves volt. A faajtó ellenállt, de Lucía a vállával addig lökte, amíg sikerült kinyitnia.

Bent por és zárt szobák szaga terjengett.

Letette a bőröndöt a földre, és félelem fogta el.

El Olivarban egy kényelmes házat, meleg vizet és jól karbantartott konyhát hagyott maga után. Ott egy beázott tetőt, egy régi kályhát és számos lepedővel letakart bútort talált.

Megfordulhatott.

Visszamehetne Manuelhez, és úgy tehetne, mintha az a beszélgetés soha nem történt volna meg.

De kinyitott egy ablakot.

Hirtelen hideg levegő áradt be a hegyek felől.

Lucia lehunyta a szemét és fellélegzett.

Aztán kinyitott egy másik ablakot.

A következő napokban minden szobát kitakarított. Felsöpörte a folyosókat, megjavított egy ablakot, és eltávolította a gyomokat, amelyek elburjánzottak a kis kertben.

A pajta egyik sarkában megtalálta Mercedes szerszámosládáját. Bent egy rozsdás kalapács, néhány szög és egy régi kés volt.

Lúcia elmosolyodott.

– Nos, nagymama. Úgy tűnik, kénytelen leszek tanulni.

Minden este meggyújtotta a kőből készült kandallót. Először majdnem kialudt a tűz. Másodszorra sikerült órákig égve tartania.

Hosszú idő óta először kezdett élőnek érződni a ház.

Egyik reggel, miközben kávét készített, a szag hirtelen hányingert okozott neki.

Az asztal szélébe kellett kapaszkodnia.

Azt hitte, fáradtság, az utazás következménye vagy a takarítás fáradalmai.

Aztán ránézett a naptárra.

Számolta a napokat.

Újra megszámolta őket.

A hasára tette a kezét.

Két nappal később elment a falu egészségügyi központjába. A nővér megerősítette azt, amit Lucía már korábban is gyanított.

Terhes volt.

Félelem és boldogság keverékével távozott az orvosi rendelőből.

Néhány percig egy mesquite fa alatt ült. Manuelre gondolt, az arcára, amikor megtudja, és arra, milyen könnyen felhasználhatná a babát okként arra, hogy követelje a visszahívását.

Felvette a telefont, és rákeresett a nevére.

Az ujja továbbra is a képernyő felett lebegett.

Lucía nem akarta megbüntetni Manuelt. Azt sem akarta megakadályozni, hogy találkozzon a fiával.

De nem volt hajlandó visszajönni csak azért, mert terhes volt.

A még mindig lapos hasára nézett.

– Soha többé nem kell majd megkérdezned magadtól, hogy jogod van-e a saját otthonodban maradni – suttogta.

Az El Olivar birtokon Manuel kezdte felfogni távolléte súlyát.

Lucia inge napokig egy széken hevert. A bejárati lámpák kialudtak, amikor későn érkezett. A konyha tiszta volt, de üres.

Tomás, a művezető, egy reggel azon kapta, hogy harmadszorra is ellenőrzi a már készen álló szerszámokat.

– Meddig tervezi még azt mondogatni, hogy a hölgy meglátogatja a nagymamáját?

Manuel felemelte a fejét.

– Nem tudom, miről beszélsz.

Tomás nem erősködött.

– Vannak igazságok, amelyek nem szűnnek meg létezni csak azért, mert nem nevezzük meg őket.

Azon az estén Manuel Lucia székében ült.

Innen a saját üres székére meredt.

Emlékezett minden egyes alkalomra, amikor a nő megpróbált megszólalni, miközben ő tovább nézegette a számlákat. Emlékezett arra, hogyan reagált a nő, a hagyatékról, a pénzről és a munkáról beszélve.

Nem figyeltem az érzéseire.

Csak az erőfeszítéseit védte.

Emlékezett a kifejezésre, amit mindig használt.

Az ajtó ott van.

Most először képzelte el, hogyan kellene hangzania Luciának.

Nem pihenésre való meghívásként, hanem szabadságnak álcázott fenyegetésként.

Másnap Manuel meglátogatta Esteban atyát, aki évek óta ismerte Mercedest.

– Meg kell találnom Lucia nagymamájának a házát – mondta.

A pap számos utasítást adott neki, és két olyan ember nevét is megnevezte, akik segíthetnének neki.

Manuel anélkül távozott, hogy tudta volna, Lucia látni akarja-e, de megértette, hogy már nem várhatja meg, hogy a lány magától visszatérjen.

Órákon át autózott keskeny utakon.

Több városban is megkérdezte.

Az elsőben senki sem tudta a vezetéknevet.

A másodikban rossz közösségbe küldték.

Végül egy Doña Pilar nevű nő felismerte Mercedest.

– Az unokád pár hete hazajött – mondta. – Éppen a házat javítja.

Jól vagy?

–Nyugodtabbnak tűnik. Bár többször is láttam az egészségügyi központban.

Manuel érezte, hogy összeszorul a gyomra.

– Beteg?

Doña Pilar habozott.

– Azt hiszem, gyereket vár.

Manuel kiment az intézményből, és beült a teherautóba.

Első ösztöne az volt, hogy visszatérjen El Olivarba, küldjön valakit Lucíáért, és követelje, hogy jöjjön vissza.

Aztán lehunyta a szemét.

Még mindig mellette döntött.

– Nem fogom megkérni, hogy jöjjön vissza a gyerekért – mormolta. – Arra fogom kérni, hogy engedje meg, hogy jelen lehessek.

Doña Pilar megmutatta neki az utat a házhoz.

Manuelnek ki kellett szállnia a teherautóból, és gyalog kellett folytatnia az útját. Délután vége felé füstöt vett észre a fák között, egy régi tetőt, és egy nemrég javított fal mellett lógó ruhákat.

Az ajtó kinyílt.

Lucia egy kosár tűzifával a kezében jelent meg.

Amikor meglátta, a lány lefagyott.

Manuel is.

Sok szót tervezett az út során, de egyik sem élte túl a pillanatot, amikor megtalálták.

Lucía letette a kosarat egy székre, és a hasára tette a kezét.

Manuel a tekintetével követte a gesztust.

– Szia – mondta.

-Helló.

Nem volt ölelés.

Lucia megengedte neki, hogy bemenjen, és vizet melegítsen.