Amikor látta, hogy a bátyja ébren van, lefagyott.
Diego lassan felemelte a kezét.
– Nem fogsz… köszönni?
Andrés két lépéssel átment a szobán.
Nem akarta megölelni, mert félt, hogy fájdalmat okoz neki. Csak a homlokát dörzsölte az övéhez.
– Idióta! – mormolta sírva. – Megijesztettél!
– Mindig… drámai.
Ki kellett néznem az ablakon.
Ugyanezen a napon Javier elkészítette a dokumentumokat Valeria meghatalmazásának visszavonásához, és értesítette a bankokat arról, hogy Diego ismét személyesen gyakorolja a döntéseit.
Bemutatta a szükséges intézkedéseket is, hogy megakadályozza az üzleti részesedésének átruházására irányuló kísérleteket, amíg a műveleteket felülvizsgálják.
Ricardo hivatalosan is átadta a megőrzött pénzügyi másolatokat.
És akkor várunk.
Nem sokat.
Valeria és Teresa annyira magabiztosak voltak, hogy végül saját maguk siettek felgyorsítani az eredményt.
Két nappal később éppen a konyhában reggeliztek, amikor Mauricio megérkezett fehér ingben és kék dzsekiben.
Hozzá sem nyúlt.
Kulcs segítségével lépett be.
– Ma befejezzük ezt – mondta.
Hagyott egy mappát az asztalon.
Valéria elmosolyodott.
-Végül.
Kávét szolgáltam fel.
– Mit fejeznek be?
Mindhárman rám néztek.
Teresa válaszolt először.
–Adminisztratív ügyek, Ernesto. Nincs miért aggódni.
-Kiváló.
Folytattam a kávém elkészítését.
Mauricio ismét leült Diego helyére.
Akkoriban nem éreztem haragot.
Csak arra gondoltam:
„Élvezd. Ez az utolsó alkalom.”
Pontban nyolc órakor megszólalt a csengő.
Valéria összevonta a szemöldökét.
Kinyitottam.
Javier Andrés, Ricardo és egy jogi képviselő kíséretében lépett be, akinek az volt a feladata, hogy információkat gyűjtsön a szóban forgó műveletekről.
Valéria felkelt.
-Ez mit jelent?
„Több olyan tranzakciót is felül kell vizsgálnunk, amelyeket a férje által adott meghatalmazás alapján hajtottak végre” – magyarázta Javier.
Mauricio mosolya eltűnt.
Terézia gyorsan reagált.
– Nincs joguk így belépni.
– A tulajdonos engedélyével rendelkezünk.
Valeria idegesen felnevetett.
– Diego nem adhat felhatalmazást semmire.
Aztán kerekek zörgését hallottuk a folyosón.
Dr. Lucia megjelent, és egy kerekesszéket tolt.
Diego rajta ült.
Nagyon vékony.
Sápadt.
De ébren vagyok.
Tekintete először a konyhát fürkészte.
Aztán Mauricio leült.
Végül Valeriában álltak meg.
A kezében tartott csésze a csészealjnak esett.
– Diego…
Másodpercekig senki sem válaszolt.
A fiam lassan beszélt.
– Jó reggelt, Valéria!
Hátralépett.
– Mióta…?
-Elég.
Soha nem fogom elfelejteni az arcát.
Hónapokig ismételgette, hogy Diego „már nincs itt”.
Mauricióval beszéltem a szobája előtt.
Megengedte neki, hogy ruhákat tartson a szekrényében.
Eltávolította a fényképeket az esküvőjéről.
Igyekeztem korlátozni a látogatásaimat.
És ez idő alatt fennállt a lehetősége, hogy Diego hallja.
Most már megértettem.
– Mindent meg tudunk magyarázni – mondta végül.
Diego ránézett.
– Akkor kezdjük az áthelyezésekkel.
Mauricio felkelt.
– Elmegyek. Ez családi ügy.
Ricardo néhány papírlapot tett az asztalra.
– A beérkezett kifizetések is megjelennek, Mauricio.
A férfi mozdulatlan maradt.
Egymás után kezdtek előkerülni a dokumentumok.
Dátumok.
Összegek.
Címzettek.
Számlák.
Nyugták.
Fényképek.
Szállodafoglalások.
Nem hallatszottak sikolyok.
Nem volt rá szükség.
Valahányszor Valeria megpróbált elmagyarázni egy műtétet, egy újabb lap jelent meg, ami ellentmondott a verziójának.
–Az a pénz Diego kiadásaira volt.
Ricardo megmutatta a dátumot.
– Azon a napon Diego kórházba került, és a pozíció egy cancúni szállodának felel meg.
– Számviteli hiba volt.
– Tizenegyszer történt meg.
– Mauricio a cégnél dolgozott.
– Nincs vele semmilyen szerződés.
Terézia elhallgatott.
Mauricio az ajtó felé kezdett nézni.
Végül Valeria mutatott rám.
– Átkutattad a holminkat!
Diego félbeszakította.
– Megőriztem a bizonyítékokat.
A nő felé fordult.
-Te?
— A baleset előtt.
A konyha elcsendesedett.
Diego vett egy mély lélegzetet.
– Hónapokkal ezelőtt rájöttem, mit csinálsz. Kinyomtattam a bankszámlakivonatokat. Elmentettem a fotókat. Levelet írtam apámnak.
Valéria sápadt volt.
– Diego, azon az éjszakán…
A fiam kissé felemelte a kezét.
– Nem foglak olyasmivel vádolni, amit nem tudok bizonyítani.
Ez még jobban meglepte, mint egy sikoly.
– De be tudom bizonyítani a pénzt. Be tudom bizonyítani a hazugságokat. Be tudom bizonyítani, hogy tudtad, hogy válni akarok. És be tudom bizonyítani, hogy amíg itt voltam mozdulni sem tudva, megpróbáltál elvenni olyan dolgokat, amik nem a tiéd voltak.
Mauricio jogi képviselőjével távozott, hogy válaszoljon a kifizetésekkel kapcsolatos kérdésekre.
Valeriának és Teresának további dokumentációt kellett benyújtaniuk.
A számlákat a következő hetekben felülvizsgálták.
Az üzletrész átruházását leállították.
Valeria meghatalmazását visszavonták.
A bankok blokkoltak minden új, Diego nevére szóló tranzakciót, amelyhez nem volt engedélyük.
A pénzügyi tranzakciók kivizsgálása folytatódott.
A balesettel kapcsolatban soha nem volt elég bizonyíték arra, hogy Valeria vagy Mauricio okozta volna.
Diego mindig ugyanahhoz ragaszkodott:
– A gyanú nem bizonyíték.
De aznap este feljegyezték az eseményeket: felfedezte az áthelyezéseket és a hűtlenséget, válásról beszélt, Valeria azt javasolta, hogy találkozzanak a házon kívül, majd Diego szenvedte a balesetet.
Csak ennyit lehetett bizonyítani.
És ez elég volt ahhoz, hogy megértsem, miért készítette el a fiam azt a portfóliót.
Valéria elment a házból.
Mauricio abban a pillanatban eltűnt az életünkből, amint elkezdték ellenőrizni a pénzt. A férfi, aki Diego székében ült és úgy nyitott ajtót, mintha az övé lenne a hely, soha nem tért vissza, még csak azért sem, hogy érdeklődjön felőle.
Terézia is elment.
Mielőtt elment, megpróbálta elmagyarázni nekem, hogy csak a „lányát” akarta megvédeni.
