Lucía a vállára hajtotta a fejét. A kislány kettejük között aludt.
Kint hideg volt. A tetőn még mindig voltak repedések, és az El Olivarba vezető út hosszú volt.
De bent abban a házban tűz volt, egy halkan lélegző kislány, és két ember, akik felhagytak az elvesztett életük újjáépítésével.
Egy másikat építettek.
Olyan, ahol senkinek sem kellett félnie.
Olyat, ahol senkinek sem kellett elmennie ahhoz, hogy meghallják.
És amikor Manuel becsukta az ajtót aznap este, nagyon gondosan tette.
Nem azért, hogy megakadályozzák Luciát a távozásban.
De hogy megvédjék az otthont, amelyet mindketten felépítettek.
