„Mert nem tűntél szégyellősnek. Mindenki megalázva akart látni, de te kitartottál. Úgy gondoltam, egy olyan ember, aki képes elviselni ekkora kegyetlenséget anélkül, hogy maga is kegyetlenné válna, megérdemli, hogy valaki leüljön mellé.”

Sebastian meglepetten nézett rá.

– Ez lehet a legbölcsebb vagy legveszélyesebb ok arra, hogy egy idegennel házasodjunk össze.

– Talán mindkettő.

Még sötétedés előtt heves esőzés érte őket. Az egyik kerék beakadt a sárba, és a szekér keskeny teteje alatt kellett menedéket keresniük.

Mariana remegni kezdett. Sebastian levette a kabátját, és a vállára terítette.

– Fázni fogsz.

– Átéltem már rosszabb viharokat is.

Nagyon közel ültek egymáshoz, miközben az eső dobolt a fán. Kezük egymáshoz súrlódott az ülésen, de egyikük sem mozdult el. Mariana felfedezte, hogy Sebastian hallgatása nem olyan volt, mint Belgrave megvetése. Nyugodt hallgatás volt, rejtett fenyegetések nélkül.

Ahogy leszállt az éj, megérkeztek egy domb mellett épült kis kőházhoz. Két fő szobája, nádtetője és egyetlen kandallója volt.

– Ez az otthonom – mondta Sebastian, óvatosan méregetve a lányt.

Mariana megértette, hogy csalódottságot várt az arcán.

-Ez gyönyörű.

– Nem kell hazudnod.

– Nem. Nyugodtnak tűnik.

Ez a válasz apró változást idézett elő benne.

– Ezt még soha egyetlen nő sem mondta nekem.

A belső tér szerény volt, de olyan tárgyakat tartalmazott, amelyek túl kifinomultak ahhoz, hogy egy egyszerű adminisztrátornak valók legyenek: francia és latin nyelvű könyvek, ezüst evőeszközök, egy bronzóra és egy antik hegedű, amelynek fája csillogott a kandalló mellett.

– Túl értékes hangszer egy parasztházba – jegyezte meg Mariana.

– Az anyámé volt.

Az idős házvezetőnő, Doña Amalia sem tűnt hétköznapi szolgálólánynak. Kifogástalan kiejtéssel beszélt, és úgy igazította az evőeszközök elrendezését, mintha egy palota személyzetét igazgatta volna. Amikor fogadta Marianát, olyan mélyen pukedlizett, hogy Sebastián köhögött, hogy felhívja magára a figyelmét.

Másnap reggel felszolgálta a teát, és egy kanál mézet tett bele.

– Honnan tudtad, hogy így iszom?

– Láttam őt tegnap este.

Belgrave-ben még senki sem vett észre ilyen egyszerű dolgot.

A következő hetekben az ellentétek fokozódtak. A helyi bíró túlzott tisztelettel bánt Sebastiannal. Egy lovas „milordnak” nevezte, mielőtt kijavította magát. Egy idős kertész parlamenti eljárásokat idézett, miközben egy út javításáról tárgyalt.

Egyik este, miközben gyertyát keresett, Mariana egy fiókban talált egy aranygyűrűt, amelyre egy sólyom volt vésve egy torony tetején.

Nem egy parasztcsalád gyűrűje volt.

Visszatette a helyére, de attól kezdve egyetlen kérdés kísérte mindenhová.

Kihez ment feleségül?

Ennek ellenére kezdett boldognak érezni magát. Sebastian vadvirágokat hozott neki, megfoltozta a kalapja szalagjait, és verseket olvasott a tűz mellett. Amikor megtudta, hogy beteg családokat látogat, nem tiltotta meg neki ezt. Készíttetett egy kis hintót, hogy ne kelljen gyalogolnia, és pénzt adott neki gyógyszerre.

– Nincs szükségem flancos hintóra – tiltakozott Mariana.

– Nem elegáns. 12 éves, és van egy ajtaja, ami beragad, ha esik az eső.

– Akkor tökéletes.

Egyik este Sebastian egy gyermekkora óta képzett zenész tudásával zongorázott.

– Táncolj velem.

– Nem ismerem azt a darabot.

– Bízz bennem. Nem hagylak elesni.

Lassan magához húzta. Keze Mariana hátán pihent, miközben egyetlen gyertya fényénél pörgöttek. Amikor a zene véget ért, együtt álltak, ugyanazt a levegőt lélegezve.

Sebastian oldalra billentette a fejét, de megállt, mielőtt megcsókolta volna.

-Elnézést.

– Nem kértem, hogy menjen el.

Szeme elsötétült egy olyan érzéstől, amit Mariana tökéletesen értett. Azonban egy fatörzs a kandallóba esett, megtörve a pillanatot.

Azon az estén Mariana bevallotta, hogy beleszeret a férjébe.

Azt is beismerte, hogy valami fontosat titkolt.

Röviddel ezután Beatriz meglátogatta a házat. Mariana a faluban volt, így a mostohaanyja négyszemközt beszélt Sebastiánnal.

„Egyenletes leszek. A házasság már betöltötte a célját. A fizetésed lehetővé tette számunkra, hogy leállítsuk a hitelezőinket. Hajlandó vagyok további összeget adni, ha eltűnsz.”

– Nincs szándékomban elhagyni a feleségemet.

– Ne színlelj vonzalmat. Egy ilyen embernek hálásnak kellene lennie, ha pénzzel távozhat.

Sebastian olyan nyugalommal figyelte, hogy Beatriz elvesztette arroganciájának egy részét.

– Nem érdekel a pénzed.

– Mindenkinek megvan az ára.

– Talán ezért nem értette soha Marianát.

Beatriz elviharzott. Sebastián nem tett megjegyzést a látogatásra, de Mariana észrevette, hogy a mostohája kerülte a tekintetét, amikor legközelebb találkoztak a templomban.

A téli jótékonysági bálra szóló meghívó egy héttel később érkezett meg. A Korona emblémájával volt lepecsételve.

– Nem akarok menni – mondta Mariana. – Valeria majd talál más módot, hogy megalázzon.

Sebastian megfogta a kezét.

– Ugyanúgy megérdemled, hogy abban a szobában legyél, mint bárki más.

– Belefáradtam a nevetésük hallgatásába.

–Akkor hadd nevessenek még egyszer utoljára. Ígérem, hamarosan elmúlik a vágyuk.

Mariana egyszerű sötétkék kosztümöt viselt. Amikor Sebastián karján belépett a szobába, minden szem rájuk szegeződött.

Valeria szinte azonnal megjelent. Ezüst selyemruhát és gyémánt nyakláncot viselt.

– A gazda felesége meglátogatott minket – jelentette be. – Mondd, Mariana, szekérrel érkeztek, vagy a férjednek sikerült bérelnie egy hintót?

A közelben lévő vendégek nevettek.

Vicente Holguín leereszkedő mosollyal közeledett.

– Robles, milyennek találod a londoni társaságot, miután tehenek között dolgoztál?