Mateo befektetési kimutatásokat talált egy fémdobozban. Az összegek oldalról oldalra nőttek. Voltak benne befizetések festmények és az évek során készült műszaki rajzok eladásából.

A legutóbbi kimutatás több mint 40 millió pesót mutatott.

Ricardo ismét kinyújtotta a kezét.

Aztán meglátta a dokumentumokon fekvő borítékot. Rajta a három neve állt.

A levél köszönés nélkül kezdődött.

Ha engedély nélkül léptek be, Amália arra kérte őket, hogy ne keverjék össze megtakarításai megtalálását az elköltésük jogának megszerzésével.

Elmagyarázta, hogy egy független vagyonkezelési megállapodás védi őket. Gondozásuk elsőbbséget élvez. Később a hagyaték egy része gyermekek rehabilitációját és ösztöndíjakat finanszírozna azoknak a nőknek, akik félbeszakították tanulmányaikat, hogy valakiről gondoskodjanak.

Nem lenne pénz a gyermekei adósságainak kifizetésére.

Benne Mónica Saavedra ügyvéd adatai és az öt évvel korábban aláírt utasítások másolatai voltak.

Ricardo egy másik oldalt keresett, valami kivételt, valamit, amiben alkudozhat.

Csak egyetlen fényképet talált: fiatal édesanyját, a híd makettje mellett, úgy mosolyogva, ahogy még soha nem látta mosolyogni.

Csörögni kezdett a telefon.

A kórház volt az.

Amália felébredt.

Amióta beléptek, a testvérek most először nem kérdezték meg, mennyibe fog kerülni a szállás.

Útközben Patricia felhívta a bútorvásárlót. Megkérte, hogy állítsa le az eladást. A férfi azt válaszolta, hogy már több tárgy is gazdát cserélt.

Mateo a tartályról kérdezett.

Még aznap reggel eltávolították.

Poros cipővel érkeztek a kórházba. Amália fáradt volt, nehezen mozgatta a bal karját, és lassan beszélt. Az orvos rövid látogatást engedélyezett, miután megerősítette, hogy látni kívánja őket.

Ricardo odalépett hozzá, hogy megcsókolja.

Amália kissé elfordította az arcát.

Hol van az asztalom?

Patrícia sírva fakadt.

A szomszéd látta, hogy a bútorokat mozgatják, és felhívta Monicát, akinek a számát Amalia adta meg neki vészhelyzet esetére. Aznap reggel, amikor sikerült elérnie, az ügyvéd mindent eltitkolva elmondta, mi történt.

– Gondolkodunk a kezelésén – mondta Ricardo.

Amália olyan sokáig nézte, hogy végül a földet bámulta.

– Eladtad a gyűrűmet, hogy kifizesd a kezelést?

Ricardo kinyitotta a száját, majd becsukta.

– Vagy vacsorára?

Mateo leült, mert remegtek a lábai.

– Megtaláltuk a szobát.

Amália jobb keze a lepedő fölé fonódott.

— Hogyan jutottak be?

– Betörtük az ajtót.

A monitor hangja betöltötte a csendet.

Amália vizet kért. Patricia megpróbált vizet adni neki, de a nővér elvette a poharat.

– Mára ennyi elég is lesz – mondta Amália.

Ricardo befektetésekről akart beszélni. A nővér kinyitotta az ajtót, és Ricardo újonnan érzett szégyennel vette észre, hogy az anyja épp most kérte meg őket, hogy távozzanak.

Monica kint várta őket.

Elmagyarázta, hogy a házeladási listát eltávolították. Nem zárult le semmilyen tranzakció. Minden egyes meghatalmazás-használatot és minden eladott tárgyat felülvizsgál. Amalia kérte annak visszavonását, és személyesen szeretné intézni a behajtását és a vagyonát.

– De mi a gyermekei vagyunk – tiltakozott Ricardo.

– Pontosan ezért vártam el tőlük, hogy a saját dolgaikkal foglalkozzanak.

Azon az estén a testvérek visszatértek a romos konyhába. Ricardo azt javasolta, hogy tegyék el a dokumentumokat, és várjanak meg, amíg Amália kevésbé lesz ideges. Patricia úgy nézett rá, mintha most ismerte volna fel.

– Még mindig azt hiszed, hogy meg tudjuk oldani?

– Próbálok elkerülni egy újabb problémát.

Mateo felkapcsolta a stúdiólámpát, és lefényképezte a károkat. A képeket elküldte Monicának a testvérei előtt.

– Mi magunk teremtettük a problémát.

Ricardo kikapta a kezéből a telefont, de azonnal visszaadta. Látta a tükörképét a tetőablakban: összeszorított állkapocs, piszkos ruhák, ugyanaz a férfi, aki felemelte a kalapácsot.

Leült a szilánkok közé. Patricia felvette anyja fényképét a padlóról, és a festőállványnak támasztotta. Hajnalig maradtak ott, anélkül, hogy bármit is megosztott volna, és egy olyan ház hangjait hallgatták, amely még mindig valaki másé volt.

A következő napokban Ricardo felhívta a vevőket. Visszaszerzett egy fiókos szekrényt, több széket és az órát, többet fizetett, mint amennyit kapott. A gyűrű egy kereskedő kezében volt, aki beleegyezett, hogy az eredeti árat fizeti vissza.

Az evőeszközök hiányoztak. Ahogy a Patricia első születésnapjáról készült fényképek is.

Mateo elment abba a raktárba, ahová a konténer tartalmának egy része került. Órákat töltött a nedves zacskók kinyitogatásával anélkül, hogy megtalálta volna az albumokat.

Visszatért a piros jegyzetfüzettel. Néhány oldal foltos volt, de a neve még olvasható volt a levesrecept mellett.

Leült a padra, és átölelte, amíg a lány abba nem hagyta a sírást.

Patricia meglátogatta az üres házat. Ahol az asztal állt, a padlón még mindig négy sötét folt látszott. Széket tett közéjük, és felidézte azokat az alkalmakat, amikor ott ült, és magáról beszélt, miközben anyja várta, hogy valaki rákérdezzen a napjáról.

Ez a kérdés soha nem merült fel.

Amália beleegyezett, hogy egy héttel később újra találkozik velük. Monica a kérésére a szobában maradt.

„Miért titkoltatok el előlünk mindent?” – kérdezte Patricia.

Amália lassan az ölébe tette a kezét.

– Először is, mert nyugalomban akartam dolgozni.

Ricardóra nézett.

– Aztán, mert minden segítő cselekedet végül egy újabb kötelezettséggé vált.

Ricardo emlékezni akart arra, mennyire szereti őt. Elhallgatott, amikor rájött, hogy ez a magyarázat nem hozza vissza a fényképeket.