Eközben Horacio biztosította a márkit, hogy Elisa egy hazug gyerek volt, aki megszökött otthonról. Adrián konkrét kérdéseket tett fel neki: melyik hatóság kapta meg a jelentést, mely egyházközségeket kutatták át, és mely újságok jelentették meg a közleményeket.

Horacio képtelen volt válaszolni.

A márki nyomozást rendelt el. A dokumentumok valami még szörnyűbbet tártak fel: Elisa apja hatalmas vagyont hagyott rá. Gyámjai leveleket hamisítottak, ingatlanokat adtak el, és a nevelésére szánt pénzt 17 éven át költötték.

Adrian apja felfedezte a csalás egy részét. Ezért is rúgta ki a lányt: el akarta rejteni a saját bűnrészességét.

Adrian elmondta Elisának az egész igazságot, és megmutatta neki a kék szalagot, amit fiatalkora óta egy könyvben őrizgetett.

– Te voltál az – suttogta.

–Visszajöttem. Apám bezárt, és megparancsolta, hogy vigyenek el téged. Hónapokig kerestelek.

– Azt hittem, úgy döntöttél, hogy nem jössz vissza.

„Tizenhét éves voltam, és nem tudtam megállítani. Ez nem mentség. Ez történt.”

Elisa megsiratta a lányt, aki 17 évet várt arra, hogy felfedezze, legalább egy ember visszatért.

Adrian bevallotta, hogy szereti, de a nő attól tartott, hogy ez csak szerelemnek álcázott bűntudat.

„Nem akarok azzá a nővé válni, akit egy jó férfi azért tart meg, hogy kifizesse az adósságát” – mondta. „Ha valaha is engem választasz, tudnom kell, hogy azért teszed, mert vágysz rám, nem azért, mert tartozol nekem valamivel.”

Elhagyta San Jerónimót.

Adrián nem üldözte. Megértette, hogy túl sok befolyásos ember hozta meg helyette a döntést. Ehelyett minden bizonyítékot feltételek nélkül elküldött egy Elisa által kiválasztott ügyvédnek.

A levele így szólt:

„Mindez már a tiéd volt, mielőtt egyáltalán tudtam volna, hogy ki vagy. Tiéd marad, még akkor is, ha soha többé nem látlak. Nem kell válaszolnod.”

Elisa ekkor értette meg az adósság és a szerelem közötti különbséget. Adriánnak elég hatalma volt ahhoz, hogy megtartsa őt, de kinyitotta a kezét, és szabadon engedte.

A nagy februári tánc alatt tért vissza San Jerónióba.

Közel 200 vendég előtt Ofélia elvesztette az önuralmát.

– Nézzétek, ki jött vissza! Egy elbocsátott nevelőnő, egy elhagyatott koldus család és vagyon nélkül.

Elisa egyenesen állt.

– Azt mondta, hogy megszöktem, és hogy évekig kerestek. Mondja meg, melyik hatóság kapta a panaszt?

– Nem emlékszem.

– Melyik egyházközségekben kérdezték? Melyik újságok közölték az eltűnésemet?

– Nem volt szükség arra, hogy bárkinek is írjon – kiáltotta Ophelia.

A szoba elcsendesedett.

– Miért nem volt rá szükség?

Saját hangjától sarokba szorítva Ophelia így válaszolt:

– Mert tudtuk, hol vagy!

Elisa érezte, ahogy a nyolcéves kislány visszaül a mellkasába.

– Azt a parancsot kaptam, hogy várjak a fogadóban. Tizenhárom órát töltöttem azon a sziklán, mert féltem, hogy megharagszanak, ha nem találnak meg. Egy asszony adott nekem kenyeret, és a felét neked tettem félre, arra az esetre, ha éhesen jössz vissza. Nem szöktem meg. Te hagytál el engem.

Adrián átsétált a szobán, mielőtt bárki is tudomást szerzett volna Elisa visszaszerzett vagyonáról. Elhaladt Verónica, a Cárdenas család és a tartomány legbefolyásosabb családjai mellett. Aztán letérdelt az asszony előtt, akit mindenki szegénynek tartott.

„Még ha Elisának holnap egy fillérrel sem lenne több, mint ma este, a döntésem akkor is ugyanaz maradna. Nem akarok adósságot törleszteni. Szeretem azt a nőt, aki megvédett egy rémült lányt, aki megosztja a kenyerét, és aki melegséggel töltött meg egy házat, ahol korábban senki sem mert nevetni. Nem tudom megváltoztatni azokat, akik elhagytak téged, Elisa, de ha elfogadsz engem, az életemet azzal akarom tölteni, hogy az a férfi legyek, aki marad.”

Elisa emlékezett a tinédzserre, aki négy délután visszatért, a márkira, aki átkelt a viharba, mert szavát adta, és a férfira, aki kérés nélkül visszaadta neki a szabadságát.

– Igen – válaszolta.

Csak ezután mutatta be az ügyvéd a dokumentumokat a vendégeknek. Elisa volt a Fernández-vagyon egyedüli örököse. A Cárdenas-házat, a hintót és az ékszereket mind az ő pénzéből vásárolták.

Veronika sírva lépett oda hozzá, és átnyújtotta neki a brosst.

-Nem tudtam.

Elisa elvette anyja ékszerét.

– Te is gyerek voltál. Nem vagy felelős az ő bűneiért.

Horacio és Ofelia elvesztették csalással szerzett vagyonukat, és elhagyták a tartományt. Elisa hagyta, hogy az igazságszolgáltatás intézkedjen róluk. Nem akart még egy évet adni nekik az életéből; már 17-et elraboltak tőle.

Tavasszal feleségül ment Adriánhoz a régi fogadó melletti templomban. Clara hozta a virágokat, és egyszer sem kérdezte meg, hogy tervez-e valaki távozni.

Elisa vagyonának egy részét otthonok, iskolák és egy árvák örökségének védelmére létrehozott ügyvédi iroda alapítására fordította. San Jerónimo bejáratánál egy parancsot vésetett fel:

„Egyetlen éhes gyereket sem fognak elűzni ebből a házból, soha és semmilyen okból.”

Négy évvel később egy lányt hoztak a haciendába, akit egyedül találtak ugyanazon fogadó udvarán.

Elisa letérdelt elé, megtört egy vekni kenyeret, és odaadta neki a legnagyobb darabot.

– Lassan. Ha éhes voltál, a túl gyors evés rosszullétet okozhat.

A lány gyanakodva nézte a hatalmas házat.

– Muszáj lesz elmennem?

– Ma este nem.

– És holnap?

Elisa a lépcső felé nézett. Adrián a karjában tartotta kisfiát, míg Clara mellette mosolygott.