Bella halkan felsóhajt álmában, és a farka egyet-kettőt koppan a kanapé kárpitján. Valószínűleg épp egy tágas mezőn szaladgál az álmaiban, vagy talán egy újabb utast vigasztal meg egy váróteremben. Lehajtom a laptopomat, és odalépek hozzá. Leülök a padlóra, a hátamat a kanapénak vetve, és a kezemet a hátára teszem. A szívverése lassú, egyenletes és erős. Érzem az élet lüktetését a tenyerem alatt.
Nem tudom, mit hoz a holnap. Nem tudom, hány évünk van még hátra együtt. De azt tudom, hogy amíg ezen a földön élünk, soha többé nem leszünk egyedül. Megtaláltuk egymást egy olyan világban, ahol olyan könnyű elveszni.
Kinézek az ablakon. A város felett lassan kivilágosodik az ég, a sötétség átadja helyét a hajnal halvány, reménykeltő kékjének. A távolban meghallom egy felszálló repülőgép tompa morajlását. Valaki úton van. Valaki megérkezik. Én pedig, itt a nappalimban, egy megmentett pitbullal az oldalamon, végre elhiszem, hogy a saját utazásom is célhoz ért. Nem azért, mert minden tökéletes, hanem azért, mert van kivel megosztani a csendet. Érdekes belegondolni, nem igaz, hogy néha éppen az ment meg minket, amiről azt hittük, hogy nekünk kell megmentenünk?
