– Állj! – szólt rá Dávid csendesen, de olyan tekintéllyel, hogy az őr azonnal megtorpant. – Hadd menjek én.
Dávid kilépett a fagyos éjszakába. A hó azonnal a finom gyapjúzakójára hullott, de ő nem törődött vele. Lassan odalépett a didergő fiúhoz, aki riadtan hátrált egy lépést, attól tartva, hogy megbüntetik vagy megverik.
– Ne félj – mondta Dávid lágy, meleg hangon. – Mit nézel olyan figyelmesen?
A fiú lesütötte a szemét, ujjai rásimultak a rozsdás kulcsra.
– A vezérműtengelyt – suttogta remegő hangon. – Nem jó a fázisszöge a modellnek. Ha így forgatnák be, összeakadnának a szelepek.
Dávid szíve egy pillanatra kihagyott egy ütést. A szemei előtt felvillant a múlt: a por, a megvető tekintetek, az a bizonyos kis alkatrész, és egy öregember, aki annak idején mert másképp dönteni.
Dávid elmosolyodott. Levette saját meleg, finom sálját, és a didergő fiú nyakába tekerte. Aztán kinyújtotta a kezét felé.
– Gyere be, fiam. Odabent meleg van, és van egy kis forró teánk. Aztán majd mesélsz arról a vezérműtengelyről.
A fiú hitetlenkedve nézett a milliárdos cégvezetőre, majd a kinyújtott, erős, még mindig munkához szokott kézre. Lassan, bizonytalanul beletette a saját fagyos tenyerét.
Az üvegajtó kinyílt, és a fény melegen ölelte körbe kettőjüket, miközben a kinti világban a hó némán fedte be a múlt minden sebét és nyomorúságát. Dávid tudta: az igazi gazdagság soha nem az volt, amit a bankszámlákon őriztek, hanem az a pillanat, amikor az ember képessé válik arra, hogy felnyissa valaki más előtt az élet kapuját.
