A vége felé olvasott egy 1959-es keltezésű jegyzetet:

„A házat a forrás fölé építettem a domb lábánál. Még a legrosszabb években sem száradt ki. Ha ez a föld valaha újra éhes lesz, emlékezz rá, hogy itt van. Ne hagyd, hogy bárki eltakarja, vagy meggyőzzön arról, hogy értéktelen.”

Mateo lejött a lépcsőn, kezében a jegyzetfüzettel.

– Szófia, ássunk egyet!

Négy napon át dolgoztak 38 Celsius-fokot meghaladó hőmérsékletben. Elena a klinikán töltött műszakja után csatlakozott hozzájuk. Ágakat, megkeményedett földet és olyan kőtömböket távolítottak el, amelyek túl nehezek voltak ahhoz, hogy vasrúd nélkül megmozdítsák őket.

Az ötödik napon a fal egy része beomlott.

Mateo a jobb vállára esett, és deréktól lefelé beszorult. Elenának és Sofíának sikerült elmozdítaniuk a köveket, de az orvos megerősítette a szakadást, ami miatt Mateo hetekig nem tud majd súlyt tartani.

Azon az estén, lebénított karral és az asztalon heverő orvosi számlával, Mateo felvette a telefont. Octavio számát kereste.

Mielőtt felhívhatta volna, Sofia elé tette a jegyzetfüzetét. Egy dátumokkal teli oldalon volt kinyitva.

„Június 12.: A tehenek visszatértek.”

„Június 15.: a fű még zöld.”

„Június 19.: Hideg föld.”

„Június 22.: zaj a kövek alatt.”

Végül három, kézen fogva álló alakot rajzolt egy ház mellé.

„Ha eladjuk, megtartjátok azt is, ami alatta van?” – kérdezte.

Mateo kikapcsolta a telefonját.

Másnap reggel visszatért a mezőre. Mivel nem tudta rendesen használni a karját, Elena kezében tartotta az ásót, miközben ő eltávolította a kisebb köveket. Sofia vödröket töltött meg, és elhúzta őket.

Két nappal később Elena ásója egy másik felületre csapódott. Nem természetes kőzetbe, hanem egy cement nélkül, kézzel elrendezett kövekből épített csatornába, amely a domb lába felé vezetett.

Folytatták útjukat, amíg fel nem fedeztek egy évtizedekkel ezelőtt faragott kis medencét.

Alul víz szivárgott ki a szikla egy keskeny repedésén keresztül.

Tiszta, hideg és állandó volt.

Sofia kinyújtotta a kezét. A víz tócsába gyűlt az ujjai között, majd visszacsöpögött rá.

„A miénk?” – kérdezte. „Tényleg senki sem veheti el tőlünk?”

Mateo az átlátszó cérnára nézett, és nem tudta, mit válaszoljon.

Egy parrasi vízműmérnök hat nappal később megvizsgálta a forrást. Körülbelül percenként 110 literes vízhozamot számolt, és megállapította, hogy a forrás a domb alatti mészkő repedésből ered, látszólag függetlenül az öntözőároktól.

A hír visszahozta az életet El Mezquitébe. Kitakarították a medencét, csatlakoztattak egy ideiglenes csövet, és feltöltötték az itatóvályút. Amikor a tehenek ittak, Sofía annyira nevetett, hogy Elena sírva fakadt.

A béke 3 napig tartott.

Octavio a szokásos mosolya nélkül tért vissza.

– Gratulálok a lelethez. De az a köpeny a földem alá is nyúlhat. Mielőtt használnád, kiderítened, hogy jogilag kihez tartozik.

– A szülőházam az én telkemen van.

– A víz nem tiszteli a kerítéseket.

Egy héttel később Mateo értesítést kapott. Octavio azt állította, hogy a forrás a közös vízrendszer része, és követelte, hogy a használatát függesszék fel, amíg a hatóságok nem oldják meg az ügyet.

Beszámolt egy esetleges regisztrálatlan kitermelésről is aszályos vészhelyzet idején.

Két nappal később megérkezett egy ellenőr. Nem volt agresszív, de fényképeket készített, megmérte az áramlási sebességet, és olyan engedélyeket kért, amelyekkel Mateónak nem volt meg.

A falusi boltban elkezdődött a pletyka, hogy a Ríos család vizet rejteget, miközben más családok elveszítik a termésüket.

Ugyanaz a forrás, ami megmenthette volna őket, most azzal fenyegetett, hogy lerombolja a hírnevüket.

Sofia visszatért dédnagyapja ládájához. Minden könyvet, borítékot és zsebet átvizsgált. Egy mezőgazdasági évkönyvben egy térképtöredéket talált.

Az egyik sarokban éppen csak ki lehetett venni:

„A Ríos birtok határain belül épített forrás védőszerkezete…”

A lap véget ért, mielőtt a teljes méretek láthatóak lettek volna.

– Még egy rész hiányzik – mondta Sofia. – Ha valaki ezt lerajzolta, akkor az egész tervet el kellett mentenie.

Mateo emlékezett Teresa Aguilarra, egy nyugdíjas földmérő mérnökre, aki több mint 40 évig dolgozott határok és vidéki feljegyzések felülvizsgálatával.

Teresa dobozok között élt. Két látogatás és majdnem egy egész délután kellett ahhoz, hogy megtalálják a Ríos vezetéknevű dossziét.

Belül volt a teljes 1959-es térkép. Ez a forrást és a szerkezetet néhány méterrel El Mezquite belsejében helyezte el. A térképhez csatolták egy régi tulajdoni lap másolatát, amely a forrás mezőgazdasági és állattenyésztési célját rögzítette jóval az öntözőkörzet létrehozása előtt, amely most felfüggeszteni próbálta azt.

Terézia azonban tovább keresett.

Talált egy 1998-as hidrogeológiai tanulmányt. A jelentés megerősítette, hogy a forrást tápláló repedés elkülönült a Cárdenas tanya által használt csatornától és kutaktól.

„Ez cáfolja a technikai érvelésüket” – mondta Teresa.

Éppen amikor úgy tűnt, hogy elegük van, felbukkant egy harmadik bizonyíték.

Egy 11 évvel korábbi keltezésű levél volt, Octaviónak címezve. Ő maga rendelt meg egy tanulmányt a terméshozama bővítésére. Az egyik bekezdésben a szakember megemlített egy „kiaknázatlan forrást, amely a Ríos család szomszédos birtokán található”.

Octavio tudott a létezéséről.

Bezárta a zsilipet, és megvárta, míg Mateo csődbe megy, hogy megvehesse a ranchot a kövek alatt rejtőző vízzel együtt.

Az utolsó bizonyíték egy zavarba jött férfi kíséretében érkezett.

Rubén Salas, a forrást ellenőrző mérnök segédje, egy este megjelent a házban.